2011. szeptember 21., szerda
Figyelemfelhívás!
Mivel N barátnőmmel egy Harry Potter témájú fanfictiont kezdtünk el, ideiglenesen beszüntetem az oldalt. Akkor nyitok újra, ha a teljes történet készen lesz. A fanfictiont a merengőre fogjuk publikálni.
2011. július 3., vasárnap
a short story
Dudáló autó hangja ébresztett kocogásom állandó üteméből. Lassan visszaérkezem a faluba, így inkább pórázra fogtam rémségesen agresszív vadászkopómat, Zsömle urat, és lassítottam a tempómon, hogy még legalább egy kis ideig élvezhessem a szótlan magányt. Kutyám nyugtalanul csaholni kezdett-biztos valami szagot hozott felé a szél, valami ismeretlent, és élettel telit, melynek felderítésére vágyik-, de én nem változtattam kimért lépteimen.
A Nap már az utolsó sugaraival simított végig a tájon, pirosan és narancssárgán érinti meg a földet, a vizet, és az erdőt. Megálltam, és figyeltem, hogyan borul sötétség a világra. Titokzatos árnyalakok ütötték át az erdő vonalát. Némelyik a levegőben cikázott, némelyek pedig a földön, rémült nyikkanással figyelmeztetve társaikat arra, hogy ott vagyok. Csípős hideg levegő csapta meg az arcomat-ráébresztve arra, hogy ideje indulnom.
Szaladni kezdtünk hát kutyámmal, jobban mondva ő szinte repült, én meg szálltam utána. És nevettem. Olyan jóízűen, és olyan átéléssel, hogy így csak nagyon ritkán nevet az ember. Beértünk a főútra, és mivel éjszaka nem szokott nagy lenni a forgalom, úgy döntöttem, ha Zsömle nem is, én kint maradok. Beeresztettem a kapun, lecsatoltam a pórázt, és újra becsuktam a kaput. Vadászebem szeme ott csillogott a kerítés mögött.
Hirtelen ötlettől vezérelve végignyúltam az aszfalton-ha valaki jön, majd kikerül. Behunyt szemmel koncentráltam, először a levegővételre, majd a zajokra, az illatokra és a tapintásra. Hallottam, ahogy zizegnek a fák levelei. A kutyák mocorogtak, egyik másik szomszédban pedig egy-egy nyugtalan vakkantás hallatszott, majd gyorsan elhalt. A saját kutyám ott szuszogott a kapunál, és továbbra is várta, hogy bemenjek. Mikor nem tettem, dühösen ugatni kezdett, de aztán elcsendesedett.
Éreztem az ujjaim alatt az aszfaltot. Forró volt még, őrizte a rég lehanyatlott Nap melegét. A bőröm alatt éreztem a réseket, és a köveket, aztán elragadtak a gondolataim. Sokszor képzeltem, milyen lehet a menny, vagy a pokol, aztán rájöttem arra, hogy hiába fáradozok, elmaradott emberi képzeletemmel fel sem tudom fogni. Úgy van ez, mint a szerelemmel: sok mindent megtudhat az ember könyvekből és filmekből, de az az igazi, mikor magad látod. Mikor érzed, hogy szeretsz, és viszontszeretnek. Mikor tapasztalod az érzéseket.
Hirtelen fény támadsz a szemeim előtt. Aztán egy dudálást, és csikorgó kerekeket hallottam. Rémülten ültem fel, és láttam, ahogy eszeveszett tempóval száguldó autó megy el mellettem. Jó pár lépéssel utánam megállt, és kinyílt a vezetőoldali ajtó. Egy jóképű, harmincas éveiben járó, hosszú barna hajú férfi szállt ki, és meglehetősen ideges arccal sietett felém.
- Jól van, hölgyem?- a hangja mély volt és dallamos. Acélkék szemében rémülettel vegyes döbbenetet láttam. Valósággal lebilincselt a tekintetével. Csak meredtem rá, tátott szájjal, mint egy hülye, míg meg nem ismételte a kérdést.
- Igen igen, persze hogy jól vagyok. Csak...egy kicsit megijedtem, ennyi az egész.
-Nos, ne haragudjon. Nem akartam megijeszteni. De, ha szabad kérdeznem, mit keres itt, az országúton? Talán túl sokat ivott?
Ijedtségem ellenére is felkuncogtam-Dehogy, tudja, én nem iszom. Csak...csak ezt érezem jónak.
- Ezt érezte jónak?-kérdezte még közelebb hajolva-és még most is így érez?
Még szélesebbre húztam a mosolyomat, miközben felsegített. Közel léptem hozzá, az arcom szinte súrolta az övét. Dermedten állt, várta mi következik. Milliméterekre az ajkától suttogtam.
- Ó, tudja, sosem forrt még így a vérem...
A Nap már az utolsó sugaraival simított végig a tájon, pirosan és narancssárgán érinti meg a földet, a vizet, és az erdőt. Megálltam, és figyeltem, hogyan borul sötétség a világra. Titokzatos árnyalakok ütötték át az erdő vonalát. Némelyik a levegőben cikázott, némelyek pedig a földön, rémült nyikkanással figyelmeztetve társaikat arra, hogy ott vagyok. Csípős hideg levegő csapta meg az arcomat-ráébresztve arra, hogy ideje indulnom.
Szaladni kezdtünk hát kutyámmal, jobban mondva ő szinte repült, én meg szálltam utána. És nevettem. Olyan jóízűen, és olyan átéléssel, hogy így csak nagyon ritkán nevet az ember. Beértünk a főútra, és mivel éjszaka nem szokott nagy lenni a forgalom, úgy döntöttem, ha Zsömle nem is, én kint maradok. Beeresztettem a kapun, lecsatoltam a pórázt, és újra becsuktam a kaput. Vadászebem szeme ott csillogott a kerítés mögött.
Hirtelen ötlettől vezérelve végignyúltam az aszfalton-ha valaki jön, majd kikerül. Behunyt szemmel koncentráltam, először a levegővételre, majd a zajokra, az illatokra és a tapintásra. Hallottam, ahogy zizegnek a fák levelei. A kutyák mocorogtak, egyik másik szomszédban pedig egy-egy nyugtalan vakkantás hallatszott, majd gyorsan elhalt. A saját kutyám ott szuszogott a kapunál, és továbbra is várta, hogy bemenjek. Mikor nem tettem, dühösen ugatni kezdett, de aztán elcsendesedett.
Éreztem az ujjaim alatt az aszfaltot. Forró volt még, őrizte a rég lehanyatlott Nap melegét. A bőröm alatt éreztem a réseket, és a köveket, aztán elragadtak a gondolataim. Sokszor képzeltem, milyen lehet a menny, vagy a pokol, aztán rájöttem arra, hogy hiába fáradozok, elmaradott emberi képzeletemmel fel sem tudom fogni. Úgy van ez, mint a szerelemmel: sok mindent megtudhat az ember könyvekből és filmekből, de az az igazi, mikor magad látod. Mikor érzed, hogy szeretsz, és viszontszeretnek. Mikor tapasztalod az érzéseket.
Hirtelen fény támadsz a szemeim előtt. Aztán egy dudálást, és csikorgó kerekeket hallottam. Rémülten ültem fel, és láttam, ahogy eszeveszett tempóval száguldó autó megy el mellettem. Jó pár lépéssel utánam megállt, és kinyílt a vezetőoldali ajtó. Egy jóképű, harmincas éveiben járó, hosszú barna hajú férfi szállt ki, és meglehetősen ideges arccal sietett felém.
- Jól van, hölgyem?- a hangja mély volt és dallamos. Acélkék szemében rémülettel vegyes döbbenetet láttam. Valósággal lebilincselt a tekintetével. Csak meredtem rá, tátott szájjal, mint egy hülye, míg meg nem ismételte a kérdést.
- Igen igen, persze hogy jól vagyok. Csak...egy kicsit megijedtem, ennyi az egész.
-Nos, ne haragudjon. Nem akartam megijeszteni. De, ha szabad kérdeznem, mit keres itt, az országúton? Talán túl sokat ivott?
Ijedtségem ellenére is felkuncogtam-Dehogy, tudja, én nem iszom. Csak...csak ezt érezem jónak.
- Ezt érezte jónak?-kérdezte még közelebb hajolva-és még most is így érez?
Még szélesebbre húztam a mosolyomat, miközben felsegített. Közel léptem hozzá, az arcom szinte súrolta az övét. Dermedten állt, várta mi következik. Milliméterekre az ajkától suttogtam.
- Ó, tudja, sosem forrt még így a vérem...
2011. május 17., kedd
nem tudom, ebből mit akartam kihozni...
Gondoltam, most kell egy kis eredeti friss, nem tudom, mennyi lesz, mert most pattan ki, ezért lehet, hogy nem is lesz a legjobb.
Éjjel van, a vörös hold lustán ragyog egy kósza felhő mögül. Gyönyörűsége majdnem elveszi a figyelmemet az alanyomról. Már éjjelek óta figyelem őt, nem tudom, miért, de vonz valami, valami megnevezhetetlen, hozzá, csakis hozzá. Első éjjel majdnem betörtem hozzá,majdnem megöltem, de mikor hozzá értem, hirtelen kicsit megmoccant. Nem sokat, éppen csak annyira, hogy a torka szabad prédát nyújtson nekem, és telt szája résnyire kinyílt, bágyadtan rezdült, mintha suttogna valamit: David.
A nevem. Ez annyira megdöbbentett, hogy hirtelen mozdulni sem tudtam. Aztán összerándult, mintha bántanák, mintha félne. Nem akartam, hogy féljen. Meg akartam védeni. Nem tudom, hogy ez a földi halandó mit váltott ki belőlem, de úgy éreztem, hogy ez a nő kell nekem.
És bántani akarják. Üldözik őt, pedig nem tett semmi rosszat, csak rosszkor volt rossz helyen. Még aznap este elkezdtem figyelni őt, olyan távol, hogy senki ne láthasson meg a házból, de én kényelmesen rálássak mindenre. A lakhelyemet is oda helyeztem át-úgyis századok óta ide-oda vándorlok. Nézem, ahogy nyugtalanul forgolódik, álmában leveti magáról a takarót,és én vágyón legeltethetem szememet bájain. Néha felébred, s nyugtalanul pillant körbe, mintha tudná, hogy valaki figyeli.
Most azonban nyugodtan alszik. Sötétbarna haja szétterül a párnán, a kezei a párna alatt nyugszanak. Sűrű szempillája néha meg-megrebben, ahogy álmodik. Lassan talán közelebb merészkedhetek-de csak lassan. Egy ág sem roppant könnyű lépteim súlya alatt. Lenge szél fúj a fák közt, moha, állatok, fák és növények szagát hozva. És valami másét is. Valami, ami számomra veszélyes, de nem törődök vele. Van még időm.
Ő is lassan ébredezni kezd. Légzése és szívverése kicsit felgyorsult, egy leheletnyit, épp csak észrevehető ritmusváltásban. A szempillája már nem mozog. Lassan a körülöttem lévő erdő is felébred. Egy korán kelő mókus már fürgén ropogtatja a reggelijét. Énekelni kezdett egy kismadár. Farkasüvöltés hallatszott a távolból. Szinte minden élőlény megkönnyebbüléssel köszöntötte a hajnalt. Csak én nem.
Eddig sem szerettem ezt a napszakot-ilyenkor kell mindig visszavonulnom -, de mostanában különösen gyötrelmes, ha nem tudok vigyázni rá. Ha nem láthatom. Egyetlen ajándék van csak ebben a pillanatban: Hogy láthatom, ahogy jövőbeli kedvesem arcára a nap ráfesti hajnalpírját.
Éjjel van, a vörös hold lustán ragyog egy kósza felhő mögül. Gyönyörűsége majdnem elveszi a figyelmemet az alanyomról. Már éjjelek óta figyelem őt, nem tudom, miért, de vonz valami, valami megnevezhetetlen, hozzá, csakis hozzá. Első éjjel majdnem betörtem hozzá,majdnem megöltem, de mikor hozzá értem, hirtelen kicsit megmoccant. Nem sokat, éppen csak annyira, hogy a torka szabad prédát nyújtson nekem, és telt szája résnyire kinyílt, bágyadtan rezdült, mintha suttogna valamit: David.
A nevem. Ez annyira megdöbbentett, hogy hirtelen mozdulni sem tudtam. Aztán összerándult, mintha bántanák, mintha félne. Nem akartam, hogy féljen. Meg akartam védeni. Nem tudom, hogy ez a földi halandó mit váltott ki belőlem, de úgy éreztem, hogy ez a nő kell nekem.
És bántani akarják. Üldözik őt, pedig nem tett semmi rosszat, csak rosszkor volt rossz helyen. Még aznap este elkezdtem figyelni őt, olyan távol, hogy senki ne láthasson meg a házból, de én kényelmesen rálássak mindenre. A lakhelyemet is oda helyeztem át-úgyis századok óta ide-oda vándorlok. Nézem, ahogy nyugtalanul forgolódik, álmában leveti magáról a takarót,és én vágyón legeltethetem szememet bájain. Néha felébred, s nyugtalanul pillant körbe, mintha tudná, hogy valaki figyeli.
Most azonban nyugodtan alszik. Sötétbarna haja szétterül a párnán, a kezei a párna alatt nyugszanak. Sűrű szempillája néha meg-megrebben, ahogy álmodik. Lassan talán közelebb merészkedhetek-de csak lassan. Egy ág sem roppant könnyű lépteim súlya alatt. Lenge szél fúj a fák közt, moha, állatok, fák és növények szagát hozva. És valami másét is. Valami, ami számomra veszélyes, de nem törődök vele. Van még időm.
Ő is lassan ébredezni kezd. Légzése és szívverése kicsit felgyorsult, egy leheletnyit, épp csak észrevehető ritmusváltásban. A szempillája már nem mozog. Lassan a körülöttem lévő erdő is felébred. Egy korán kelő mókus már fürgén ropogtatja a reggelijét. Énekelni kezdett egy kismadár. Farkasüvöltés hallatszott a távolból. Szinte minden élőlény megkönnyebbüléssel köszöntötte a hajnalt. Csak én nem.
Eddig sem szerettem ezt a napszakot-ilyenkor kell mindig visszavonulnom -, de mostanában különösen gyötrelmes, ha nem tudok vigyázni rá. Ha nem láthatom. Egyetlen ajándék van csak ebben a pillanatban: Hogy láthatom, ahogy jövőbeli kedvesem arcára a nap ráfesti hajnalpírját.
2011. április 19., kedd
Kedvenc film/könyv idézetek
A Karib Tenger Kalózai
Nem sors, amit kényszerből választ az ember.
- Vagy őrültek vagyunk, vagy zsenik.
- Különös, milyen gyakran jár együtt ez a két vonás.
- Különös, milyen gyakran jár együtt ez a két vonás.
Nem az a fő, hogy örökké élsz-e. A trükk az, hogy önmagad maradj, örökké.
Nincs veszett ügy, míg akad csak egy bolond is, aki küzd érte.
Figyeld a tengert, és látni fogsz.
Nekem még mindig az a gondom, hogy ott állok a parton és nincs rá garancia, hogy nem tettél lóvá, mint a te szavad...
Vedd el, ami kell és vissza ne add!
Egy Gésa Emlékiratai
Nem szabad boldogságot várnunk, azt nem lehet kiérdemelni. De ha az élet úgy hozza, az véletlen ajándék és nem tarthat örökké.
A templomban látni lehet egy verset, melynek Veszteség a címe, és egy kőbe van vésve. Három szóból áll, de a költő összekarcolta az egészet. A Veszteséget nem lehet elolvasni, csak érezni.
Mi más titkos világot alkotunk. Helyet, mely csak szépséggel van tele. A gésa szó művészt jelent, és hogy gésa légy, azt jelenti, hogy olyannak kell látszanod, mint egy mozgásban lévő művészi alkotás. Haláltusa és szépség számunkra összefonódtak. A lábad fáj, ujjaid véreznek, még ülni és aludni is fájdalmas. Nem nevezheted magad igazi gésának, míg egyetlen pillantásoddal meg nem állítasz egy férfit.
Megtapasztalni a kedvességet annyi rosszindulat után, átélni, hogy egy kislánynak, aki bátrabb volt, mint hitte, az imái végül meghallgatásra leltek... Nem nevezhető ez boldogságnak?
A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, akár a fa a leveleit, míg nem egy szép nap elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.
Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után.
A múlt iránti fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik és az ember egyszerre kíváncsi lesz, mi van mögötte.
Az ember nem menekülhet el önmaga elől.
Sohasem az a célom, hogy legyőzzem azt, akivel küzdök. Mindig arra törekszem, hogy aláássam az önbizalmát. Aki kételkedik önmagában, nem tud teljes erővel a győzelemre koncentrálni. Két férfi között csak akkor áll fenn erőegyensúly... igazi egyensúly, ha egyforma az önbizalmuk.
Hellsing
For dust throu arth, and unto dust throu salt return.- Porból jövendél, porrá leszel.
Jesus Christus is in Heaven now. - Jézus a mennyekben van.
Dead are dancing, and the whole Hell is singing. - A halál táncol és az egész pokol énekel
Bleach
Ismerni a szomorúságot nem rémisztő. Az a tudat rémisztő, hogy már sosem lehetsz olyan boldog, amilyen egykor lehettél volna.
Egy álmot mindig könnyebb összetörni, mint megálmodni; és sokkal nehezebb kötődni valakihez, mint elszakadni tőle.
Kétfajta küzdelem van, tudnunk kell különbséget tenni közöttük: az életet védjük-e, vagy a büszkeségért harcolunk.
Bárcsak én lehetnék az eső, úgy talán összeérhetne a szívünk, ahogyan az esőben összeér az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
Naruto
Ha valaki árt neked, akkor gyűlöletet érzel iránta. És ha te ártasz valakinek, akkor a saját keserűségeddel és bűntudatoddal is szembe kell nézned. De mivel ismerjük ezt a kínt, megpróbálunk kedvesen viselkedni egymással. Ez tesz minket emberré. Ezen érzések megismerése által nőhetünk fel.
Mosollyal tudod legegyszerűbben kihúzni magad a nehéz helyzetekből. Még akkor is, ha az a mosoly hamis.
Az Utolsó Mohikán
Miért gyászolnak testvéreim? Miért sírnak a lányok? Azért, mert egy ifjú harcos eltávozott a boldog vadászmezőkre? Azért, mert egy főnök becsülettel befejezte életét? Jó volt, megtette kötelességét, bátor volt. Ki tagadhatja ezt? Manitunak szüksége volt egy ilyen harcosra, és magához szólította. Én, az idősebbik Unkasz fia és a fiatal Unkasz apja, olyan vagyok, mint egy kérgétől megfosztott fenyőfa a sápadtarcúak tisztásán. Népem eltávozott a Sós-tó partjairól és a delevárok dombjai közül. Egyedül vagyok...
Csernus - A Nő
Ha a saját szemébe a nő bele tud nézni, akkor nyugodtan, oldottan fog másnak a szemébe is nézni! Egyenes lesz a tartása. Persze ez nem az a szemtelen, kihívó, vadászó tekintet, amikor éppen egy pasira vadászik, hanem ez a derűs tekintet. Ez hiányzik ma Magyarországon. A sok derűs vidám tekintet!
Kimondani azt, amit érzek, nem bonyolult. Akkor tudatosul egy csomó minden az emberben. Az is, hogy mit tettem meg, mit hagytam figyelmen kívül. Mert azért, hogy én benne vagyok egy adott helyzetben, azért egy ember okolható, és az pedig én vagyok, önmagam.
Ha én bele tudok nézni esténként a saját tükrömbe, akkor másoktól is ezt kapom vissza. Mindenki azt a kisugárzást és energiát kapja, amit ő ad másnak, de csak azt adhatja, ami benne van. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit önmagunk adunk.
Harry Potter
A dolgokat mindig nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.
Álmainkban olyan világban járunk, ami csak a miénk.
Az utolsó ellenség, akit le kell győzni, a halál.
Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág.
A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.
Ha vége a világnak, hogyan dúlhat tovább a csata, miért nem hull a borzalom csöndje a kastélyra, miért nem teszi le mindenki a fegyvert?
Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek.
A kíváncsiság nem bűn - mondta -, de a ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk.
Mit számít, ha nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk.
Bátor ember az, aki szembe mer szállni az ellenségeivel, de még bátrabb az, aki baráttal száll szembe.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.
2011. április 4., hétfő
Verselgettem valamikor régen
Egy emlék hatása
A végtelen erdő mélyén süvít a szellő,
Lágyan lengeti leveleit a vadszőlő.
A fák közötti csendet szinte semmi meg nem töri,
Csak egy békés fuvallat, az emléke töri
Újra a csendet, úgy szabadul fel a jókedv,
Ahogy csákány töri a jeget, buzog a kedv.
Az energia, mely átjár minden élőlényt,
Dobogtatja a szívet, átöleli a tért.
Újra mozgásba lendül, s megindul a lét.
Felébrednek téli álmukból az állatok,
A barnamedve kijön, de vissza nem cammog.
A nap újra kisüt, az idő meg nem mormog.Az ember-már megint-ezres Watton vigyorog,
Az új fióka a fészek mögül kipillog.
A cseresznye a fákról mosolyog pirosan,
Mama a karosszékből mosolyog nyájasan:
Az unokák játszanak előtte vidoran.
A Szellő köztük is átfújogat nyugodtan.
Lucifer
Fekete gyűlölet izzik a szemében,
Ő ég a pokol vörös-narancs mélyében,
Bőrszárnya verdes, fehér agyara villog,
Romlott testét-lelkét jelöli a billog.
Szerelmet-kegyelmet réges-rég nem ismer
Ember-csábos kígyót barátjaként ismer.
Ő az, ki mindenki gyengéit ismeri,
Igen, ő az, s nem más, mint: Luci Feri.
Legyen elég mára ennyi:)
Am amit kitettem linkbe
http://fallenintheotherworld.blogspot.com/
az a másik blogom, amit most indítottam
ha valakit érdekel, nézze meg
A végtelen erdő mélyén süvít a szellő,
Lágyan lengeti leveleit a vadszőlő.
A fák közötti csendet szinte semmi meg nem töri,
Csak egy békés fuvallat, az emléke töri
Újra a csendet, úgy szabadul fel a jókedv,
Ahogy csákány töri a jeget, buzog a kedv.
Az energia, mely átjár minden élőlényt,
Dobogtatja a szívet, átöleli a tért.
Újra mozgásba lendül, s megindul a lét.
Felébrednek téli álmukból az állatok,
A barnamedve kijön, de vissza nem cammog.
A nap újra kisüt, az idő meg nem mormog.Az ember-már megint-ezres Watton vigyorog,
Az új fióka a fészek mögül kipillog.
A cseresznye a fákról mosolyog pirosan,
Mama a karosszékből mosolyog nyájasan:
Az unokák játszanak előtte vidoran.
A Szellő köztük is átfújogat nyugodtan.
Lucifer
Fekete gyűlölet izzik a szemében,
Ő ég a pokol vörös-narancs mélyében,
Bőrszárnya verdes, fehér agyara villog,
Romlott testét-lelkét jelöli a billog.
Szerelmet-kegyelmet réges-rég nem ismer
Ember-csábos kígyót barátjaként ismer.
Ő az, ki mindenki gyengéit ismeri,
Igen, ő az, s nem más, mint: Luci Feri.
Legyen elég mára ennyi:)
Am amit kitettem linkbe
http://fallenintheotherworld.blogspot.com/
az a másik blogom, amit most indítottam
ha valakit érdekel, nézze meg
Verseny
nOémi Poéta pályázat...hát, kíváncsi vok, mi lesz a vége, igazság szerint van egypár történetem a versekre, de nem tudom...meglátom majd, mi sül ki belőle :)
2011. március 20., vasárnap
Szösszenetek dalszövegekből
I'm coming home, I'm coming home
Tell the world that I'm coming home
Let the rain wash away
All the pain of yesterday.
(P.Diddy-Coming home)
Everyone things that i have it all
It's so empty living behind these castle walls
Tere's no one hears at all
Behind these castle walls
(T.I. ft Christina Aguilera: Castle walls)
Van pár pillanat, amiért megéri élni
Látszólag semmiség, az ember mégis érzi.
Jópár pillanat, van belőle bőven.
Kettesben kézen fogva mezítláb a fűben, mikor
Megszűnik minden
Nem számít semmi
Pont így, pont most
Veled szeretnék lenni
(The Grenma: Pont így)
One day I'm gonna forget your name
and one sweet day,
you're gonna drown in my lost pain.
Fear is only in our minds
taking over all the time
fear is only in our minds
but its taking over all the time.
(Evanescence: Sweet Sacrifice)
Now I will tell you what I've done for you -
50 thousand tears I've cried.
Screaming, deceiving and bleeding for you -
And you still won't hear me.
(going under)
Don't want your hand this time - I'll save myself.
Maybe I'll wake up for once (wake up for once)
(Evanescence: Going under)
Haldokló f öld, legyilkolt fák
Fuldokló égbolt néz le ránk
Minden csak pénz, papír és szám
És hullaszag a lépteink után.
De ébredned kell, még nem késtünk el talán.
(AFC: Még vár ránk ez a föld)
This time, This place
Misused, Mistakes
Too long, Too late
Who was I to make you wait
Just one chance
Just one breath
Just in case there's just one left
'Cause you know,
you know, you know
That I love you
I have loved you all along
And I miss you
Been far away for far too long
I keep dreaming you'll be with me
and you'll never go
Stop breathing if
I don't see you anymore
(Nickelback: Far away)
Show me what it's like
To be the last one standing
And teach me wrong from right
And I'll show you what I can be
And say it for me
Say it to me
And I'll leave this life behind me
Say it if it's worth saving me
Heaven's gates won't open up for me
With these broken wings I'm fallin'
And all I see is you
These city walls ain't got no love for me
I'm on the ledge of the eighteenth story
And oh I scream for you
Come please I'm callin'
And all I need from you
Hurry I'm fallin', I'm fallin'
(Nickelback: Savin' me)
Tell the world that I'm coming home
Let the rain wash away
All the pain of yesterday.
(P.Diddy-Coming home)
Everyone things that i have it all
It's so empty living behind these castle walls
Tere's no one hears at all
Behind these castle walls
(T.I. ft Christina Aguilera: Castle walls)
Van pár pillanat, amiért megéri élni
Látszólag semmiség, az ember mégis érzi.
Jópár pillanat, van belőle bőven.
Kettesben kézen fogva mezítláb a fűben, mikor
Megszűnik minden
Nem számít semmi
Pont így, pont most
Veled szeretnék lenni
(The Grenma: Pont így)
One day I'm gonna forget your name
and one sweet day,
you're gonna drown in my lost pain.
Fear is only in our minds
taking over all the time
fear is only in our minds
but its taking over all the time.
(Evanescence: Sweet Sacrifice)
Now I will tell you what I've done for you -
50 thousand tears I've cried.
Screaming, deceiving and bleeding for you -
And you still won't hear me.
(going under)
Don't want your hand this time - I'll save myself.
Maybe I'll wake up for once (wake up for once)
(Evanescence: Going under)
Haldokló f öld, legyilkolt fák
Fuldokló égbolt néz le ránk
Minden csak pénz, papír és szám
És hullaszag a lépteink után.
De ébredned kell, még nem késtünk el talán.
(AFC: Még vár ránk ez a föld)
This time, This place
Misused, Mistakes
Too long, Too late
Who was I to make you wait
Just one chance
Just one breath
Just in case there's just one left
'Cause you know,
you know, you know
That I love you
I have loved you all along
And I miss you
Been far away for far too long
I keep dreaming you'll be with me
and you'll never go
Stop breathing if
I don't see you anymore
(Nickelback: Far away)
Show me what it's like
To be the last one standing
And teach me wrong from right
And I'll show you what I can be
And say it for me
Say it to me
And I'll leave this life behind me
Say it if it's worth saving me
Heaven's gates won't open up for me
With these broken wings I'm fallin'
And all I see is you
These city walls ain't got no love for me
I'm on the ledge of the eighteenth story
And oh I scream for you
Come please I'm callin'
And all I need from you
Hurry I'm fallin', I'm fallin'
(Nickelback: Savin' me)
2011. március 19., szombat
Parancs
Zihálva dőltem ki a gyakorlótéren. Sárkányom nem igazán ismer kegyelmet a gyakorlásokban, de most engedélyezett néhány percnyi pihenőt. Ahogy feküdtem a pázsiton, éreztem, hogy simogatja végig csupasz karomat a friss, zsenge fű, és lágy szellő játszik rakoncátlan tincseimmel, és hűsíti felhevült arcomat. Nagyon fáradt voltam. Ez a sárkányos tanítósdi és démonvadászósdi nem piskóta dolog egy kezdőnek. A múltkor is, mikor egy banya szellemére vadásztunk - akinek az volt a kedvenc szokása, hogy a házába újonnan beköltözötteket a konyhakések céltáblájának nézte - majdnem kinyírt, mert egy centire suhant el a fejem mellett.
Természetesen ezeket az akciókat csak este hajthattuk végre, hetente egyszer. De nekem sajnos nappal élnem kellett a magam életét, dolgoznom kellett, bevásárolni, barátokkal találkozni. Ez pedig iszonyatosan fárasztó a gyakorlások mellett. Iat persze próbált segíteni, tanácsokkal, de azzal nem megyek sokra. Míg saját magamat sajnáltam, észre sem vettem, hogy lassan átcsúszok az alvásba. Szundításomból egy jó erős gyomron bökés ébresztett.
- Auuuuúúúú! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? Tudod marhára fáradt vagyok!
Reszelősen felnevetett: - Fáradt? Te vagy fáradt? Hát neked kell egy ilyen hülye fiókával foglalkoznod egész álló éjjel?! Szerinted én mit érzek, örömöt?!
- Az nem igazán érdekel, hogy te mit gondolsz... - Erre egy mélyről jövő morgás volt a válasz - A lényeg, mint már mondtam, hogy borzasztóan fáradt vagyok!
Sárkányom szigorúan méregetett.-Idővel hozzáedződsz majd ehhez a tempóhoz. De most jó t tenne neked, hogyha elmennél pihenni egy kicsit a szüleidhez.
- Anyámékhoz! Azt már nem! - háborodtam fel.
- Ez nem kérés volt, hanem parancs. Vegyél ki egy hét szabadságot, és menj el pihenni.
- Te nekem nem parancsolhatsz!
- Igazán - mondta dühös hangon - na ezt figyeld!
Figyeltem. Ugyanis kénytelen-kelletlen befogtam a szám, ugyanis ti még nem láttatok egy felbőszült sárkányt. Vicsorít, a pupillái kitágulnak, és fenyegetően felmereszti pengeéles fekete karmait. Szóval nem túl bátorító látvány. Aztán azt vettem észre, hogy ha akarnám sem tudnám kinyitni a számat. A szám elé tettem volna a kezemet, de nem volt kezem sem. Látni láttam ugyan, de nem tudtam akaratlagosan forgatni a szememet. A saját testem volt a börtönöm. Sikoltottam magamban, s a sárkány így válaszolt: - Ha még fel akarsz valaha bosszantani, ezt a leckét ne felejtsd el!
Egyszerre visszatért az önkontrollom, s egész testemben remegni kezdtem. - Mm-mmm-mi v-volt ez?
- Átvettem a testem felett az irányítást. Ha akartam volna, akár itt helyben lenyomsz egy spárgát, vagy kitépsz egy farönköt, vagy akármit. Akinek átveszik a teste felett az uralmat, azzal azt csinálnak, amit akarnak. Érted már? Ezért tanítalak, hogy erősödj, és meg tudj birkózni egyedül is a dolgokkal. De ha te nem követed a parancsaimat, akkor nem tudok mit kezdeni.
- Szóval anyámékhoz? - kérdeztem. A sárkány bólintott.
Apámék egy Fairy Tale nevű farmon élik életüket, 300 mérföldre Los Angelestől. Kinézetre olyan volt, ahogy a tündérmesék helyett egy tipikus amerikai farmnak kellett lennie. A szüleimnek nagyon sok munkája van benne. Apám éjjel-nappal kint van a földeken, javítja a kerítést, gondozza az állatokat. Éppen ezért nagyon szeretett volna egy fiúgyereket, de sajnos csak én sikerültem, és ezt talán soha nem bocsátotta meg. Anyámmal ketten mindig a ház körül dolgoztunk, a virágágyásban, az istállóknál, vagy éppenséggel a házat tettük lakhatóvá.
Mindig akkor kellett leülnünk vacsorázni, mikor apa megjött. Ilyenkor elhangzottak a szokásos kérdések, hogy ment a munka kint, milyen volt az iskola és ennyi volt a napi párbeszéd. Innentől kezdve én tévéztem, apám meg vagy elment aludni, vagy elsorolta az összes dolgot, amit épp nem csináltunk meg otthon, vagy elment a közeli kocsmába és éjfélkor részegen hazatántorgott. Ez így ment tizennyolc éven keresztül, amíg el nem költöztem otthonról.
Szóval Szombat reggel felpattantam a mocira, és megtettem mind a 300 mérföldet a tanyáig. A főúttól egy keskeny földút vezet le. A kerítés jó fél mérföld hosszan és 3 mérföld szélesen öleli körbe a földet, az egy szem házat, és az istállókat. Egy erős, tölgyfából készült kapun át lehetett bejutni. Én természetesen tudtam, hol a kulcs, így hamar átjutottam a kerítés túloldalára. Nem messze tőlem három ember épp a ménest terelte. Emlékszem, az én lovamat Apple-nek hívták. Nagyon aranyos ló volt, tíz éves koromban kaptam és még ma is él. De majd mindjárt meglátom, mert a három lovas már felém vette az irányt, és az egyik biztosan az apám.
Természetesen ezeket az akciókat csak este hajthattuk végre, hetente egyszer. De nekem sajnos nappal élnem kellett a magam életét, dolgoznom kellett, bevásárolni, barátokkal találkozni. Ez pedig iszonyatosan fárasztó a gyakorlások mellett. Iat persze próbált segíteni, tanácsokkal, de azzal nem megyek sokra. Míg saját magamat sajnáltam, észre sem vettem, hogy lassan átcsúszok az alvásba. Szundításomból egy jó erős gyomron bökés ébresztett.
- Auuuuúúúú! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? Tudod marhára fáradt vagyok!
Reszelősen felnevetett: - Fáradt? Te vagy fáradt? Hát neked kell egy ilyen hülye fiókával foglalkoznod egész álló éjjel?! Szerinted én mit érzek, örömöt?!
- Az nem igazán érdekel, hogy te mit gondolsz... - Erre egy mélyről jövő morgás volt a válasz - A lényeg, mint már mondtam, hogy borzasztóan fáradt vagyok!
Sárkányom szigorúan méregetett.-Idővel hozzáedződsz majd ehhez a tempóhoz. De most jó t tenne neked, hogyha elmennél pihenni egy kicsit a szüleidhez.
- Anyámékhoz! Azt már nem! - háborodtam fel.
- Ez nem kérés volt, hanem parancs. Vegyél ki egy hét szabadságot, és menj el pihenni.
- Te nekem nem parancsolhatsz!
- Igazán - mondta dühös hangon - na ezt figyeld!
Figyeltem. Ugyanis kénytelen-kelletlen befogtam a szám, ugyanis ti még nem láttatok egy felbőszült sárkányt. Vicsorít, a pupillái kitágulnak, és fenyegetően felmereszti pengeéles fekete karmait. Szóval nem túl bátorító látvány. Aztán azt vettem észre, hogy ha akarnám sem tudnám kinyitni a számat. A szám elé tettem volna a kezemet, de nem volt kezem sem. Látni láttam ugyan, de nem tudtam akaratlagosan forgatni a szememet. A saját testem volt a börtönöm. Sikoltottam magamban, s a sárkány így válaszolt: - Ha még fel akarsz valaha bosszantani, ezt a leckét ne felejtsd el!
Egyszerre visszatért az önkontrollom, s egész testemben remegni kezdtem. - Mm-mmm-mi v-volt ez?
- Átvettem a testem felett az irányítást. Ha akartam volna, akár itt helyben lenyomsz egy spárgát, vagy kitépsz egy farönköt, vagy akármit. Akinek átveszik a teste felett az uralmat, azzal azt csinálnak, amit akarnak. Érted már? Ezért tanítalak, hogy erősödj, és meg tudj birkózni egyedül is a dolgokkal. De ha te nem követed a parancsaimat, akkor nem tudok mit kezdeni.
- Szóval anyámékhoz? - kérdeztem. A sárkány bólintott.
Apámék egy Fairy Tale nevű farmon élik életüket, 300 mérföldre Los Angelestől. Kinézetre olyan volt, ahogy a tündérmesék helyett egy tipikus amerikai farmnak kellett lennie. A szüleimnek nagyon sok munkája van benne. Apám éjjel-nappal kint van a földeken, javítja a kerítést, gondozza az állatokat. Éppen ezért nagyon szeretett volna egy fiúgyereket, de sajnos csak én sikerültem, és ezt talán soha nem bocsátotta meg. Anyámmal ketten mindig a ház körül dolgoztunk, a virágágyásban, az istállóknál, vagy éppenséggel a házat tettük lakhatóvá.
Mindig akkor kellett leülnünk vacsorázni, mikor apa megjött. Ilyenkor elhangzottak a szokásos kérdések, hogy ment a munka kint, milyen volt az iskola és ennyi volt a napi párbeszéd. Innentől kezdve én tévéztem, apám meg vagy elment aludni, vagy elsorolta az összes dolgot, amit épp nem csináltunk meg otthon, vagy elment a közeli kocsmába és éjfélkor részegen hazatántorgott. Ez így ment tizennyolc éven keresztül, amíg el nem költöztem otthonról.
Szóval Szombat reggel felpattantam a mocira, és megtettem mind a 300 mérföldet a tanyáig. A főúttól egy keskeny földút vezet le. A kerítés jó fél mérföld hosszan és 3 mérföld szélesen öleli körbe a földet, az egy szem házat, és az istállókat. Egy erős, tölgyfából készült kapun át lehetett bejutni. Én természetesen tudtam, hol a kulcs, így hamar átjutottam a kerítés túloldalára. Nem messze tőlem három ember épp a ménest terelte. Emlékszem, az én lovamat Apple-nek hívták. Nagyon aranyos ló volt, tíz éves koromban kaptam és még ma is él. De majd mindjárt meglátom, mert a három lovas már felém vette az irányt, és az egyik biztosan az apám.
2011. február 25., péntek
Egy kis friss...
Ez nem a történethez tartozik, csak egy kis futó gondolat...
Csillapíthatatlan szomjúság égeti a torkomat. Éjjel van, a telihold világánál mégis egyre tökéletesebben látok. Érzem, ahogy a vadászösztön szépen-lassan előtör emberi énem leple alól, előtörnek az agyaraim, a szemem metsző kék színű lesz, és a szagok egyre intenzívebb érzést váltanak ki belőlem. Az illatförgetegben nem sok ínyemre való van, főként patkány - és kutyaszag, nyomorult emberek vérének bűzeit sodorja felém az enyhe szellő. A patkányok sivítva menekülnek vámpírvoltom elől, de rájuk sem hederítek. Patkányokat csak a nagyurak etetnek az arra érdemes szolgáival, akiket aztán egyéni célokra használ fel. A nagyurak olyan vámpírok, akiknek nem kell már vért inniuk az életben maradáshoz, mivel nem tudnak mivel vért inni...ha érti valaki, mire gondolok.
A vámpírok harmadik kasztja, a vándorok és tanítványaik emberekre vadásznak. Közéjük tartozom én. Nagyvárosokban keresem a prédát, megállok egy-egy kirakat előtt, és megszólítok egy gyanútlan nézelődőt, beviszem egy olyan helyre, ahol nem láthatnak, és iszom a véréből. Az emberek többsége nem szokott emlékezni erre. Ma azonban nem csak az étvágyamat akarom csillapítani, hanem új életet vágyom adni valakinek. A sikátorok és az utcák azonban üresek, így be kell mennem egy szórakozóhelyre, mert ott több a választék. A legelső ilyen hely egy kocsma volt. Elég zsúfoltnak látszott a hely, már kint is álltak egy páran. Enyhe, kissé édeskés, finom illat csapta meg az orromat, éreztem, hogy az illetőben töméntelen mennyiségű energia van felhalmozva. A szag irányába néztem ... és egy mogyoróbarna szempár nézett vissza rám. A lány félénk mosolyra húzta a száját. Én elfordultam és bementem, gondoltam, lehet itt egy kicsit jobb is. Szinte be sem léptem az ajtón, már megcsapott a füves cigi-és alkoholszag, emberszaggal elkeverve. Megeresztettem egy fintort a csapos felé, és kértem egy pohár vizet. A csapos nagyot nézett - nyilván egy kocsmában nem vizet rendel az ember - de töltött. Az alkohol nem üt meg, felesleges tehát több pénzt kiadnom, mint amennyi kell. Lassan kortyolgattam a vizemet, közben elemezgettem magamban az esetleges alanyokat, de több értelmes szagú ember nem volt bent. Már éppen megfordultam-és szembetaláltam magamat a lánnyal. Hiába álltam közvetlenül előtte, egy fejjel magasabban, mint ő, rendületlenül állt, és nézett rám. Megeresztettem egy féloldalas mosolyt, mire ő is elmosolyodott. Fekete haja éles kontrasztban állt hófehér bőrével, szemét cicásra húzta, száját feketére festette. Fekete toppot és szoknyát viselt, acélbetétes bakanccsal.
- Szija, a nevem Rose.
Láthatólag nem zavarta, hogy végigmérem a tekintetemmel.
- Reid.
- Reid, nem akarsz meghívni egy italra?
Az ajkaim még szélesebb mosolyra húzódtak. -Nem tudod, mit vállalsz-.
- De tudom. Meghívatom magamat egy italra egy vadidegen csávóval. Szóval igen, vagy nem?
Magamban mérlegeltem. Külsőre szimpi, az illata jó. Na, majd meglátjuk...
- Mit kérsz?
- Whiskey-t.
Az este további részében részletesen kikérdeztem őt, és arra jutottam, hogy érdemes lenne átváltoztatni. Új életre szorul-mint annak idején én is-. Mikor már kezdett nagyon becsiccsenteni, kivittem egy utcával arrébb, berántottam egy kuka mögé, és belenéztem a szemébe.
- Na mi lesz most, megerőszakolsz, vagy mi?- a hangja dacos volt, és kihívó. Megmutattam a fogaimat. Az arcára szépen-lassan kiült a rémület, ahogy rájött, mivel áll szemben. Szabadulni akart, ficánkolt, sikoltott, de a karjaim bilincsként fogták le, és sikoltását nem hallhatta senki.
- Mondtam, hogy nem tudod, mit vállalsz - mondtam szomjúságtól rekedt hangon, s a nyakára tapasztottam az ajkaim. Éreztem, ahogy forró, még élő vére végigszáguld kiszáradt torkomon, és csillapítja szomjamat. Nemcsak az illata volt mennyei, hanem az íze is. A testhőmérsékletem megemelkedett pár fokkal,s a szemem visszaváltozott zöldre. Éreztem, ahogy lassan elernyed, és felhagy a harccal. A szíve már csak fáradt rándulásokra képes. Ekkor elválok a nyakától, és megharapom magam, hogy a vérem kiserkenjen. A kicsorduló vérből pár csepp Rose szájába cseppen, mielőtt a sebem összezárul. A lány hangtalanul összeesik. Én felnyalábolom, felmászok a tetőre és hazaviszem. A sebei reggelre úgyis begyógyulnak. Felelősséggel tartozom majd érte, Meg kell majd tanítanom arra, hogy vámpírokhoz méltó életet éljen.
Csillapíthatatlan szomjúság égeti a torkomat. Éjjel van, a telihold világánál mégis egyre tökéletesebben látok. Érzem, ahogy a vadászösztön szépen-lassan előtör emberi énem leple alól, előtörnek az agyaraim, a szemem metsző kék színű lesz, és a szagok egyre intenzívebb érzést váltanak ki belőlem. Az illatförgetegben nem sok ínyemre való van, főként patkány - és kutyaszag, nyomorult emberek vérének bűzeit sodorja felém az enyhe szellő. A patkányok sivítva menekülnek vámpírvoltom elől, de rájuk sem hederítek. Patkányokat csak a nagyurak etetnek az arra érdemes szolgáival, akiket aztán egyéni célokra használ fel. A nagyurak olyan vámpírok, akiknek nem kell már vért inniuk az életben maradáshoz, mivel nem tudnak mivel vért inni...ha érti valaki, mire gondolok.
A vámpírok harmadik kasztja, a vándorok és tanítványaik emberekre vadásznak. Közéjük tartozom én. Nagyvárosokban keresem a prédát, megállok egy-egy kirakat előtt, és megszólítok egy gyanútlan nézelődőt, beviszem egy olyan helyre, ahol nem láthatnak, és iszom a véréből. Az emberek többsége nem szokott emlékezni erre. Ma azonban nem csak az étvágyamat akarom csillapítani, hanem új életet vágyom adni valakinek. A sikátorok és az utcák azonban üresek, így be kell mennem egy szórakozóhelyre, mert ott több a választék. A legelső ilyen hely egy kocsma volt. Elég zsúfoltnak látszott a hely, már kint is álltak egy páran. Enyhe, kissé édeskés, finom illat csapta meg az orromat, éreztem, hogy az illetőben töméntelen mennyiségű energia van felhalmozva. A szag irányába néztem ... és egy mogyoróbarna szempár nézett vissza rám. A lány félénk mosolyra húzta a száját. Én elfordultam és bementem, gondoltam, lehet itt egy kicsit jobb is. Szinte be sem léptem az ajtón, már megcsapott a füves cigi-és alkoholszag, emberszaggal elkeverve. Megeresztettem egy fintort a csapos felé, és kértem egy pohár vizet. A csapos nagyot nézett - nyilván egy kocsmában nem vizet rendel az ember - de töltött. Az alkohol nem üt meg, felesleges tehát több pénzt kiadnom, mint amennyi kell. Lassan kortyolgattam a vizemet, közben elemezgettem magamban az esetleges alanyokat, de több értelmes szagú ember nem volt bent. Már éppen megfordultam-és szembetaláltam magamat a lánnyal. Hiába álltam közvetlenül előtte, egy fejjel magasabban, mint ő, rendületlenül állt, és nézett rám. Megeresztettem egy féloldalas mosolyt, mire ő is elmosolyodott. Fekete haja éles kontrasztban állt hófehér bőrével, szemét cicásra húzta, száját feketére festette. Fekete toppot és szoknyát viselt, acélbetétes bakanccsal.
- Szija, a nevem Rose.
Láthatólag nem zavarta, hogy végigmérem a tekintetemmel.
- Reid.
- Reid, nem akarsz meghívni egy italra?
Az ajkaim még szélesebb mosolyra húzódtak. -Nem tudod, mit vállalsz-.
- De tudom. Meghívatom magamat egy italra egy vadidegen csávóval. Szóval igen, vagy nem?
Magamban mérlegeltem. Külsőre szimpi, az illata jó. Na, majd meglátjuk...
- Mit kérsz?
- Whiskey-t.
Az este további részében részletesen kikérdeztem őt, és arra jutottam, hogy érdemes lenne átváltoztatni. Új életre szorul-mint annak idején én is-. Mikor már kezdett nagyon becsiccsenteni, kivittem egy utcával arrébb, berántottam egy kuka mögé, és belenéztem a szemébe.
- Na mi lesz most, megerőszakolsz, vagy mi?- a hangja dacos volt, és kihívó. Megmutattam a fogaimat. Az arcára szépen-lassan kiült a rémület, ahogy rájött, mivel áll szemben. Szabadulni akart, ficánkolt, sikoltott, de a karjaim bilincsként fogták le, és sikoltását nem hallhatta senki.
- Mondtam, hogy nem tudod, mit vállalsz - mondtam szomjúságtól rekedt hangon, s a nyakára tapasztottam az ajkaim. Éreztem, ahogy forró, még élő vére végigszáguld kiszáradt torkomon, és csillapítja szomjamat. Nemcsak az illata volt mennyei, hanem az íze is. A testhőmérsékletem megemelkedett pár fokkal,s a szemem visszaváltozott zöldre. Éreztem, ahogy lassan elernyed, és felhagy a harccal. A szíve már csak fáradt rándulásokra képes. Ekkor elválok a nyakától, és megharapom magam, hogy a vérem kiserkenjen. A kicsorduló vérből pár csepp Rose szájába cseppen, mielőtt a sebem összezárul. A lány hangtalanul összeesik. Én felnyalábolom, felmászok a tetőre és hazaviszem. A sebei reggelre úgyis begyógyulnak. Felelősséggel tartozom majd érte, Meg kell majd tanítanom arra, hogy vámpírokhoz méltó életet éljen.
2011. január 23., vasárnap
Boldog szülinapot
Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?
Ezúton szeretnék boldog szülinapot kívánni N-nek, aki nagyon kedves és aranyos lány, és szerencsés vagyok, hogy barátaim közt tudhatom:D
Boldogat Neked!!!
Ezúton szeretnék boldog szülinapot kívánni N-nek, aki nagyon kedves és aranyos lány, és szerencsés vagyok, hogy barátaim közt tudhatom:D
Boldogat Neked!!!
2011. január 19., szerda
N-től karácsonyra
Eredeti szöveg
Kint zuhog a hó, s mint egy hatalmas, hófehér függöny takarja el a szemed elől a kilátást. A bepárásodott ablakon látszódnak a kezed nyomai, ahogy az üveghez támaszkodsz. Kinézel, hogy láthasd a tájat, a havas utat, a jégcsapokat, amelyek az ereszről lógnak, s azt a vén, hó ruhát öltött fenyőt az ablakod előtt.
Csend van, Nyugalom. Nem mozdul semmi, mintha rajtad kívül minden belefagyott volna az időbe. Az utcai lámpák fénye egykedvűen csillog a havon. Már senki sem jár az utakon, mindenki otthon melegszik, pihen, és készül az estére, karácsony estéjére. Ajándékkal, finom, ünnepi vacsorával, egy verssel, dalokkal...
A tűnődésedből hirtelen egy semmiből odakerülő alak ránt ki. Furcsa figura; egyszerre tűnik távolinak, elérhetetlen messzeségben lévőnek, és közelinek, hisz az ablakod párkányán ül. Mintha egy másik korból, helyről jött volna. Lassan feléd fordítja a fejét, de nem tudod megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, ám ez nem is érdekel. A tekintetéből bölcsesség és nyugalom árad.
"-Eljössz velem?"- kérdezi- "Mutatni szeretnék valamit." - s kinyújtja feléd apró, fehér, áttetsző kezét.
Óvatosan, kissé vonakodva fogadod el. Ahogy hozzá érsz, érzed, hogy minden távolodni kezd, a szobád, a házatok, s lassan elveszel a magasban, s nem tudod, merre van a fenn és lenn...
...hirtelen a földön landolsz, vastag, hóborította domboldalon. Körülnézel, kísérőd után kutatva, ám helyette egy faluszéli ház ablakaiból kipislákoló, vendéghívogató fényt veszel észre. Elindulsz az irányába, de megtorpansz. Különös, túl könnyű lépkedni, nem süppedsz bele a legalább fél méter magas hóba, nem érzed a hideget sem.
"-Ne félj!"- hallod az ismerős hangot közvetlenül a hátad mögül. "Most csak te vagy itt, a tested a szobádban pihen. Senki nem láthat meg minket. Gyere, hadd mutassam meg a kedvenc karácsonyomat!" S már suhan is a hó fölött, nyomot nem hagyva az ablakhoz, hogy bekukucskáljon, belessen rajta. Utána sietsz te is, csodálatos látvány kerül a szemed elé, majd lassan beleolvadsz a falba, majd belépsz a szobába. Egy nagycsalád ül a nappaliban, a nagymama a hintaszékben, mellette egyik unokája, néhány széken felnőttek foglalnak helyet, s a földön guggol a többi gyermek. A sarokban egy valódi feldíszített fenyőfa áll, mézeskaláccsal, gyertyákkal. A szobát belengi a fenyő és fahéj illata.
Mindenki egyetlen irányba tekint, az asztalfőre, ahol az édesapa ül. Előtte egy nagy fekete Biblia, amelyből felolvas. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne az el ne vesszen, hanem örök élete legyen." /János 3;16/
"Ó, mennyire igaz.Ott voltam az első karácsonykor, amikor Isten fia emberré lett, lejött a földre...Isten igazán szereti az embereket."- teszi hozzá a kalauz a beállt csendben.
Körülnézel, a szobában nyoma sincs rohanásnak, nyugodtak az emberek, s az újra és újra elmondott karácsonyi történeten gondolkodnak. Nem sietnek sehova, nem állnak föl hirtelen, hogy a fához menjenek, s az ajándékokkal foglalatoskodjanak. Van idejük egymásra és arra, hogy megértsék a karácsony valódi üzenetét.
'Ideje indulnunk"- töri meg a gondolatmenetedet a különleges alak. "Ráérsz még elmélkedni otthon. Most a saját karácsonyod vár. Gyere!"- s már visz is vissza a saját otthonodba, a saját családodhoz...
| "A legtöbb, amit a barátomért tehetek, hogy a barátja vagyok. Nincs vagyonom, hogy másként segítsem. És ha tudja, hogy boldog és elégedett vagyok a barátságával, nem is akar más viszonzást." | ||
| Henry David Thoreau | ||
Kint zuhog a hó, s mint egy hatalmas, hófehér függöny takarja el a szemed elől a kilátást. A bepárásodott ablakon látszódnak a kezed nyomai, ahogy az üveghez támaszkodsz. Kinézel, hogy láthasd a tájat, a havas utat, a jégcsapokat, amelyek az ereszről lógnak, s azt a vén, hó ruhát öltött fenyőt az ablakod előtt.
Csend van, Nyugalom. Nem mozdul semmi, mintha rajtad kívül minden belefagyott volna az időbe. Az utcai lámpák fénye egykedvűen csillog a havon. Már senki sem jár az utakon, mindenki otthon melegszik, pihen, és készül az estére, karácsony estéjére. Ajándékkal, finom, ünnepi vacsorával, egy verssel, dalokkal...
A tűnődésedből hirtelen egy semmiből odakerülő alak ránt ki. Furcsa figura; egyszerre tűnik távolinak, elérhetetlen messzeségben lévőnek, és közelinek, hisz az ablakod párkányán ül. Mintha egy másik korból, helyről jött volna. Lassan feléd fordítja a fejét, de nem tudod megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, ám ez nem is érdekel. A tekintetéből bölcsesség és nyugalom árad.
"-Eljössz velem?"- kérdezi- "Mutatni szeretnék valamit." - s kinyújtja feléd apró, fehér, áttetsző kezét.
Óvatosan, kissé vonakodva fogadod el. Ahogy hozzá érsz, érzed, hogy minden távolodni kezd, a szobád, a házatok, s lassan elveszel a magasban, s nem tudod, merre van a fenn és lenn...
...hirtelen a földön landolsz, vastag, hóborította domboldalon. Körülnézel, kísérőd után kutatva, ám helyette egy faluszéli ház ablakaiból kipislákoló, vendéghívogató fényt veszel észre. Elindulsz az irányába, de megtorpansz. Különös, túl könnyű lépkedni, nem süppedsz bele a legalább fél méter magas hóba, nem érzed a hideget sem.
"-Ne félj!"- hallod az ismerős hangot közvetlenül a hátad mögül. "Most csak te vagy itt, a tested a szobádban pihen. Senki nem láthat meg minket. Gyere, hadd mutassam meg a kedvenc karácsonyomat!" S már suhan is a hó fölött, nyomot nem hagyva az ablakhoz, hogy bekukucskáljon, belessen rajta. Utána sietsz te is, csodálatos látvány kerül a szemed elé, majd lassan beleolvadsz a falba, majd belépsz a szobába. Egy nagycsalád ül a nappaliban, a nagymama a hintaszékben, mellette egyik unokája, néhány széken felnőttek foglalnak helyet, s a földön guggol a többi gyermek. A sarokban egy valódi feldíszített fenyőfa áll, mézeskaláccsal, gyertyákkal. A szobát belengi a fenyő és fahéj illata.
Mindenki egyetlen irányba tekint, az asztalfőre, ahol az édesapa ül. Előtte egy nagy fekete Biblia, amelyből felolvas. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne az el ne vesszen, hanem örök élete legyen." /János 3;16/
"Ó, mennyire igaz.Ott voltam az első karácsonykor, amikor Isten fia emberré lett, lejött a földre...Isten igazán szereti az embereket."- teszi hozzá a kalauz a beállt csendben.
Körülnézel, a szobában nyoma sincs rohanásnak, nyugodtak az emberek, s az újra és újra elmondott karácsonyi történeten gondolkodnak. Nem sietnek sehova, nem állnak föl hirtelen, hogy a fához menjenek, s az ajándékokkal foglalatoskodjanak. Van idejük egymásra és arra, hogy megértsék a karácsony valódi üzenetét.
'Ideje indulnunk"- töri meg a gondolatmenetedet a különleges alak. "Ráérsz még elmélkedni otthon. Most a saját karácsonyod vár. Gyere!"- s már visz is vissza a saját otthonodba, a saját családodhoz...
2011. január 6., csütörtök
Bocsi, hogy félbeszakítottam, de elszólítottak a géptől...íme, itt a folytatás! N, a te művedet majd akkor, ha otthon leszek...
- A Jégsárkányokon kívül még sok nemes csoport van. A Levegő-, Víz- ,Jég-, Föld és Tűzsárkányok voltak a legnépesebb csoport, de rajtuk kívül létezett még egypár.
- A mi világunkban hány sárkány van?
- Nem tudom. Nem tudom, hány sárkányt száműztek, mert azoknak kitöröljük a nevét mindenhonnan. Szóval, lehet, hogy sok millióan, de lehet, hogy csak tízen.
- Rossz lehet....
- Nem annyira, mint gondolod. Nem igazán szeretjük egymás társaságát, gyakori nálunk a háború, még a kasztokon belül is.
- Azt mondtad még a megismerkedésünkkor, hogy te...valami ördögtől születtél, nem?
Sárkányom lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
- Azt hiszem, ez máskorra tartozik.
- Dehát azt mondtad...
- Azt mondtam, megfelelek a kérdéseidre, ha a tudásomból telik! Erre viszont nem vagyok hajlandó jelen pillanatban válaszolni!
- Okéoké. Ne húzd fel magad.
Iat csak morgott.
- Ma elbeszéltük az időt. Elmélkedj még reggelig, aztán majd következő este beszélünk. - Szétcsapta sűrűn erezett, szaggatott szárnyait, és egy hatalmas ugrással a levegőben termett, és már rohamosan távolodott tőlem.
Meglepve néztem utána. Tény és való, hogy könnyen fel tudtam idegesíteni - egy szerinte egyértelmű kérdéssel például - . De ritkán láttam ilyen vadnak. Vajon milyen titkai lehetnek? Főleg előttem, aki a lélektársa vagyok. Talán csak nem bízik bennem?
Behunyt szemmel mélyet szippantottam a lelkembeli friss levegőből. Itt jól éreztem magam, mivel teljesen önmagam lehettem, és a környezetem is ehhez alkalmazkodott. Messze, a láthatáron egy magas fal választott el és védett a megszállástól. Az egész tájat egyetlen hatalmas erdő borította, hol ritkábban, hol sűrűbben, egy helyet kihagyva, ahol a vívást szoktam gyakorolni. A síkságból a hatalmas szikla meredt csak ki, magában rejtve sárkányom barlangját.
Azt mondják, hogy az átlagos felnőtt ember az agyának nagyon kicsi százalékát tudja csak használni, míg gyermekként az egészet. Mint az egyik tanórám alkalmával kiderült, a sárkányom tapasztalatai szerint a tanítványa - igen, előttem volt egy tanítványa, de ő meghalt - körülbelül egy év tanítás után már körülbelül a felét használta. Ez azzal magyarázható, hogy a meditáció, a mágia és a mágikus fegyver használata, egyáltalán az itt tartózkodás is hatással van a tudatra.
Csukott szemeim előtt hirtelen felvillant egy férfi képe. Húsz év körüli, fekete hajú, barna bőrű, és kék szemével keresztüllátott az embereken. Nem tudom, hogy mit jelent ez. Talán hamarosan találkozni fogok vele?
- A Jégsárkányokon kívül még sok nemes csoport van. A Levegő-, Víz- ,Jég-, Föld és Tűzsárkányok voltak a legnépesebb csoport, de rajtuk kívül létezett még egypár.
- A mi világunkban hány sárkány van?
- Nem tudom. Nem tudom, hány sárkányt száműztek, mert azoknak kitöröljük a nevét mindenhonnan. Szóval, lehet, hogy sok millióan, de lehet, hogy csak tízen.
- Rossz lehet....
- Nem annyira, mint gondolod. Nem igazán szeretjük egymás társaságát, gyakori nálunk a háború, még a kasztokon belül is.
- Azt mondtad még a megismerkedésünkkor, hogy te...valami ördögtől születtél, nem?
Sárkányom lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
- Azt hiszem, ez máskorra tartozik.
- Dehát azt mondtad...
- Azt mondtam, megfelelek a kérdéseidre, ha a tudásomból telik! Erre viszont nem vagyok hajlandó jelen pillanatban válaszolni!
- Okéoké. Ne húzd fel magad.
Iat csak morgott.
- Ma elbeszéltük az időt. Elmélkedj még reggelig, aztán majd következő este beszélünk. - Szétcsapta sűrűn erezett, szaggatott szárnyait, és egy hatalmas ugrással a levegőben termett, és már rohamosan távolodott tőlem.
Meglepve néztem utána. Tény és való, hogy könnyen fel tudtam idegesíteni - egy szerinte egyértelmű kérdéssel például - . De ritkán láttam ilyen vadnak. Vajon milyen titkai lehetnek? Főleg előttem, aki a lélektársa vagyok. Talán csak nem bízik bennem?
Behunyt szemmel mélyet szippantottam a lelkembeli friss levegőből. Itt jól éreztem magam, mivel teljesen önmagam lehettem, és a környezetem is ehhez alkalmazkodott. Messze, a láthatáron egy magas fal választott el és védett a megszállástól. Az egész tájat egyetlen hatalmas erdő borította, hol ritkábban, hol sűrűbben, egy helyet kihagyva, ahol a vívást szoktam gyakorolni. A síkságból a hatalmas szikla meredt csak ki, magában rejtve sárkányom barlangját.
Azt mondják, hogy az átlagos felnőtt ember az agyának nagyon kicsi százalékát tudja csak használni, míg gyermekként az egészet. Mint az egyik tanórám alkalmával kiderült, a sárkányom tapasztalatai szerint a tanítványa - igen, előttem volt egy tanítványa, de ő meghalt - körülbelül egy év tanítás után már körülbelül a felét használta. Ez azzal magyarázható, hogy a meditáció, a mágia és a mágikus fegyver használata, egyáltalán az itt tartózkodás is hatással van a tudatra.
Csukott szemeim előtt hirtelen felvillant egy férfi képe. Húsz év körüli, fekete hajú, barna bőrű, és kék szemével keresztüllátott az embereken. Nem tudom, hogy mit jelent ez. Talán hamarosan találkozni fogok vele?
***
Megint sikerült felidegesítenie, mindössze egyetlen kérdéssel. Hogy ki volt az apám, anyám? Számít is már az? De rosszul tettem, hogy elrepültem, de nem bírtam tovább elviselni a társaságát, és ezt bizonyára már ő is érezte. Túl sokat kérdez, meg kell majd tanulnia a türelmet. Mindíg akaratlanul is felmeresztettem a karmaimat, ha az otthoni csatározásokra gondolok, vagy arra, ahogy szeretett testvérem, akivel közösen éltük túl a kölyökkort, mennyit szenvedett a Sárkánybörtönben, csak azért, mert elmondta nekem az igazat. Én meg magamra vontam a klánok haragját, amiért megmentettem őt, de engem nem ölhettek meg. Azonban őt igen.
Hirtelen idegen érzés kerített hatalmába. Akkor érezem ilyet, mikor utoljára egy fajtársammal találkoztam. Nem volt éppen ellenséges, de kellemesnek sem mondanám. A következő pillanatban meg is jelent a kép a tudatomban: egy Feketesárkány.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)