N-től karácsonyra

Eredeti szöveg

"A legtöbb, amit a barátomért tehetek, hogy a barátja vagyok. Nincs vagyonom, hogy másként segítsem. És ha tudja, hogy boldog és elégedett vagyok a barátságával, nem is akar más viszonzást."
	Henry David Thoreau

Kint zuhog a hó, s mint egy hatalmas, hófehér függöny takarja el a szemed elől a kilátást. A bepárásodott ablakon látszódnak a kezed nyomai, ahogy az üveghez támaszkodsz. Kinézel, hogy láthasd a tájat, a havas utat, a jégcsapokat, amelyek az ereszről lógnak, s azt a vén, hó ruhát öltött fenyőt az ablakod előtt.

Csend van, Nyugalom. Nem mozdul semmi, mintha rajtad kívül minden belefagyott volna az időbe. Az utcai lámpák fénye egykedvűen csillog a havon. Már senki sem jár az utakon, mindenki otthon melegszik, pihen, és készül az estére, karácsony estéjére. Ajándékkal, finom, ünnepi vacsorával, egy verssel, dalokkal...

A tűnődésedből hirtelen egy semmiből odakerülő alak ránt ki. Furcsa figura; egyszerre tűnik távolinak, elérhetetlen messzeségben lévőnek, és közelinek, hisz az ablakod párkányán ül. Mintha egy másik korból, helyről jött volna. Lassan feléd fordítja a fejét, de nem tudod megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, ám ez nem is érdekel. A tekintetéből bölcsesség és nyugalom árad.
"-Eljössz velem?"- kérdezi- "Mutatni szeretnék valamit." - s kinyújtja feléd apró, fehér, áttetsző kezét.
Óvatosan, kissé vonakodva fogadod el. Ahogy hozzá érsz, érzed, hogy minden távolodni kezd, a szobád, a házatok, s lassan elveszel a magasban, s nem tudod, merre van a fenn és lenn...

...hirtelen a földön landolsz, vastag, hóborította domboldalon. Körülnézel, kísérőd után kutatva, ám helyette egy faluszéli ház ablakaiból kipislákoló, vendéghívogató fényt veszel észre. Elindulsz az irányába, de megtorpansz. Különös, túl könnyű lépkedni, nem süppedsz bele a legalább fél méter magas hóba, nem érzed a hideget sem.
"-Ne félj!"- hallod az ismerős hangot közvetlenül a hátad mögül. "Most csak te vagy itt, a tested a szobádban pihen. Senki nem láthat meg minket. Gyere, hadd mutassam meg a kedvenc karácsonyomat!" S már suhan is a hó fölött, nyomot nem hagyva az ablakhoz, hogy bekukucskáljon, belessen rajta. Utána sietsz te is, csodálatos látvány kerül a szemed elé, majd lassan beleolvadsz a falba, majd belépsz a szobába. Egy nagycsalád ül a nappaliban, a nagymama a hintaszékben, mellette egyik unokája, néhány széken felnőttek foglalnak helyet, s a földön guggol a többi gyermek. A sarokban egy valódi feldíszített fenyőfa áll, mézeskaláccsal, gyertyákkal. A szobát belengi a fenyő és fahéj illata.
Mindenki egyetlen irányba tekint, az asztalfőre, ahol az édesapa ül. Előtte egy nagy fekete Biblia, amelyből felolvas. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne az el ne vesszen, hanem örök élete legyen." /János 3;16/
"Ó, mennyire igaz.Ott voltam az első karácsonykor, amikor Isten fia emberré lett, lejött a földre...Isten igazán szereti az embereket."- teszi hozzá a kalauz a beállt csendben.
Körülnézel, a szobában nyoma sincs rohanásnak, nyugodtak az emberek, s az újra és újra elmondott karácsonyi történeten gondolkodnak. Nem sietnek sehova, nem állnak föl hirtelen, hogy a fához menjenek, s az ajándékokkal foglalatoskodjanak. Van idejük egymásra és arra, hogy megértsék a karácsony valódi üzenetét.

'Ideje indulnunk"- töri meg a gondolatmenetedet a különleges alak. "Ráérsz még elmélkedni otthon. Most a saját karácsonyod vár. Gyere!"- s már visz is vissza a saját otthonodba, a saját családodhoz...