Parancs

Zihálva dőltem ki a gyakorlótéren. Sárkányom nem igazán ismer kegyelmet a gyakorlásokban, de most engedélyezett néhány percnyi pihenőt. Ahogy feküdtem a pázsiton, éreztem, hogy simogatja végig csupasz karomat a friss, zsenge fű, és lágy szellő játszik rakoncátlan tincseimmel, és hűsíti felhevült arcomat. Nagyon fáradt voltam. Ez a sárkányos tanítósdi és démonvadászósdi nem piskóta dolog egy kezdőnek. A múltkor is, mikor egy banya szellemére vadásztunk -  akinek az volt a kedvenc szokása, hogy a házába újonnan beköltözötteket a konyhakések céltáblájának nézte - majdnem kinyírt, mert egy centire suhant el a fejem mellett.

Természetesen ezeket az akciókat csak este hajthattuk végre, hetente egyszer. De nekem sajnos nappal élnem kellett a magam életét, dolgoznom kellett, bevásárolni, barátokkal találkozni. Ez pedig iszonyatosan fárasztó a gyakorlások mellett. Iat persze próbált segíteni, tanácsokkal, de azzal nem megyek sokra. Míg saját magamat sajnáltam, észre sem vettem, hogy lassan átcsúszok az alvásba. Szundításomból egy jó erős gyomron bökés ébresztett.
- Auuuuúúúú! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? Tudod marhára fáradt vagyok!
Reszelősen felnevetett: - Fáradt? Te vagy fáradt? Hát neked kell egy ilyen hülye fiókával foglalkoznod egész álló éjjel?! Szerinted én mit érzek, örömöt?!

- Az nem igazán érdekel, hogy te mit gondolsz... - Erre egy mélyről jövő morgás volt a válasz - A lényeg, mint már mondtam, hogy borzasztóan fáradt vagyok!
Sárkányom szigorúan méregetett.-Idővel hozzáedződsz majd ehhez a tempóhoz. De most jó t tenne neked, hogyha elmennél pihenni egy kicsit a szüleidhez.
- Anyámékhoz! Azt már nem! - háborodtam fel.
- Ez nem kérés volt, hanem parancs. Vegyél ki egy hét szabadságot, és menj el pihenni.
- Te nekem nem parancsolhatsz!

- Igazán - mondta dühös hangon - na ezt figyeld!
Figyeltem. Ugyanis kénytelen-kelletlen befogtam a szám, ugyanis ti még nem láttatok egy felbőszült sárkányt. Vicsorít, a pupillái kitágulnak, és fenyegetően felmereszti pengeéles fekete karmait. Szóval nem túl bátorító látvány. Aztán azt vettem észre, hogy ha akarnám sem tudnám kinyitni a számat. A szám elé tettem volna a kezemet, de nem volt kezem sem. Látni láttam ugyan, de nem tudtam akaratlagosan forgatni a szememet. A saját testem volt a börtönöm. Sikoltottam magamban, s a sárkány így válaszolt: - Ha még fel akarsz valaha bosszantani, ezt a leckét ne felejtsd el!

Egyszerre visszatért az önkontrollom, s egész testemben remegni kezdtem. - Mm-mmm-mi v-volt ez?
- Átvettem a testem felett az irányítást. Ha akartam volna, akár itt helyben lenyomsz egy spárgát, vagy kitépsz egy farönköt, vagy akármit. Akinek átveszik a teste felett az uralmat, azzal azt csinálnak, amit akarnak. Érted már? Ezért tanítalak, hogy erősödj, és meg tudj birkózni egyedül is a dolgokkal. De ha te nem követed a parancsaimat, akkor nem tudok mit kezdeni.
- Szóval anyámékhoz? - kérdeztem. A sárkány bólintott.

Apámék egy Fairy Tale nevű farmon élik életüket, 300 mérföldre Los Angelestől. Kinézetre olyan volt, ahogy a tündérmesék helyett egy tipikus amerikai farmnak kellett lennie. A szüleimnek nagyon sok munkája van benne. Apám éjjel-nappal kint van a földeken, javítja a kerítést, gondozza az állatokat. Éppen ezért nagyon szeretett volna egy fiúgyereket, de sajnos csak én sikerültem, és ezt talán soha nem bocsátotta meg. Anyámmal ketten mindig a ház körül dolgoztunk, a virágágyásban, az istállóknál, vagy éppenséggel a házat tettük lakhatóvá.

Mindig akkor kellett leülnünk vacsorázni, mikor apa megjött. Ilyenkor elhangzottak a szokásos kérdések, hogy ment a munka kint, milyen volt az iskola és ennyi volt a napi párbeszéd. Innentől kezdve én tévéztem, apám meg vagy elment aludni, vagy elsorolta az összes dolgot, amit épp nem csináltunk meg otthon, vagy elment a közeli kocsmába és éjfélkor részegen hazatántorgott. Ez így ment tizennyolc éven keresztül, amíg el nem költöztem otthonról.

Szóval Szombat reggel felpattantam a mocira, és megtettem mind a 300 mérföldet a tanyáig. A főúttól egy keskeny földút vezet le. A kerítés jó fél mérföld hosszan és 3 mérföld szélesen öleli körbe a földet, az egy szem házat, és az istállókat. Egy erős, tölgyfából készült kapun át lehetett bejutni. Én természetesen tudtam, hol a kulcs, így hamar átjutottam a kerítés túloldalára. Nem messze tőlem három ember épp a ménest terelte. Emlékszem, az én lovamat Apple-nek hívták. Nagyon aranyos ló volt, tíz éves koromban kaptam és még ma is él. De majd mindjárt meglátom, mert a három lovas már felém vette az irányt, és az egyik biztosan az apám.