a short story

Dudáló autó hangja ébresztett kocogásom állandó üteméből. Lassan visszaérkezem a faluba, így inkább pórázra fogtam rémségesen agresszív vadászkopómat, Zsömle urat, és lassítottam a tempómon, hogy még legalább egy kis ideig élvezhessem a szótlan magányt. Kutyám nyugtalanul csaholni kezdett-biztos valami szagot hozott felé a szél, valami ismeretlent, és élettel telit, melynek felderítésére vágyik-, de én nem változtattam kimért lépteimen.

A  Nap már az utolsó sugaraival simított végig a tájon, pirosan és narancssárgán érinti meg a földet, a vizet, és az erdőt. Megálltam, és figyeltem, hogyan borul sötétség a világra. Titokzatos árnyalakok ütötték át az erdő vonalát. Némelyik a levegőben cikázott, némelyek pedig a földön, rémült nyikkanással figyelmeztetve társaikat arra, hogy ott vagyok. Csípős hideg levegő csapta meg az arcomat-ráébresztve arra, hogy ideje indulnom.

Szaladni kezdtünk hát kutyámmal, jobban mondva ő szinte repült, én meg szálltam utána. És nevettem. Olyan jóízűen, és olyan átéléssel, hogy így csak nagyon ritkán nevet az ember. Beértünk a főútra, és mivel éjszaka nem szokott nagy lenni a forgalom, úgy döntöttem, ha Zsömle nem is, én kint maradok. Beeresztettem a kapun, lecsatoltam a pórázt, és újra becsuktam a kaput. Vadászebem szeme ott csillogott a kerítés mögött.

Hirtelen ötlettől vezérelve végignyúltam az aszfalton-ha valaki jön, majd kikerül. Behunyt szemmel koncentráltam, először a levegővételre, majd a zajokra, az illatokra és a tapintásra. Hallottam, ahogy zizegnek a fák levelei. A kutyák mocorogtak, egyik másik szomszédban pedig egy-egy nyugtalan vakkantás hallatszott, majd gyorsan elhalt. A saját kutyám ott szuszogott a kapunál, és továbbra is várta, hogy bemenjek. Mikor nem tettem, dühösen ugatni kezdett, de aztán elcsendesedett.

Éreztem az ujjaim alatt az aszfaltot. Forró volt még, őrizte a rég lehanyatlott Nap melegét. A bőröm alatt éreztem a réseket, és a köveket, aztán elragadtak a gondolataim. Sokszor képzeltem, milyen lehet a menny, vagy a pokol, aztán rájöttem arra, hogy hiába fáradozok, elmaradott emberi képzeletemmel fel sem tudom fogni. Úgy van ez, mint a szerelemmel: sok mindent megtudhat az ember könyvekből és filmekből, de az az igazi, mikor magad látod. Mikor érzed, hogy szeretsz, és viszontszeretnek. Mikor tapasztalod az érzéseket.

Hirtelen fény támadsz a szemeim előtt. Aztán egy dudálást, és csikorgó kerekeket hallottam. Rémülten ültem fel, és láttam, ahogy eszeveszett tempóval száguldó autó megy el mellettem. Jó pár lépéssel utánam megállt, és kinyílt a vezetőoldali ajtó. Egy jóképű, harmincas éveiben járó, hosszú barna hajú férfi szállt ki, és meglehetősen ideges arccal sietett felém.

- Jól van, hölgyem?- a hangja mély volt és dallamos. Acélkék szemében rémülettel vegyes döbbenetet láttam. Valósággal lebilincselt a tekintetével. Csak meredtem rá, tátott szájjal, mint egy hülye, míg meg nem ismételte a kérdést.
- Igen igen, persze hogy jól vagyok. Csak...egy kicsit megijedtem, ennyi az egész.
-Nos, ne haragudjon. Nem akartam megijeszteni. De, ha szabad kérdeznem, mit keres itt, az országúton? Talán túl sokat ivott?
Ijedtségem ellenére is felkuncogtam-Dehogy, tudja, én nem iszom. Csak...csak ezt érezem jónak.
- Ezt érezte jónak?-kérdezte még közelebb hajolva-és még most is így érez?
Még szélesebbre húztam a mosolyomat, miközben felsegített. Közel léptem hozzá, az arcom szinte súrolta az övét. Dermedten állt, várta mi következik. Milliméterekre az ajkától suttogtam.
- Ó, tudja, sosem forrt még így a vérem...