Boldog szülinapot

Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?

Ezúton szeretnék boldog szülinapot kívánni N-nek, aki nagyon kedves és aranyos lány, és szerencsés vagyok, hogy barátaim közt tudhatom:D
Boldogat Neked!!!

N-től karácsonyra

Eredeti szöveg

"A legtöbb, amit a barátomért tehetek, hogy a barátja vagyok. Nincs vagyonom, hogy másként segítsem. És ha tudja, hogy boldog és elégedett vagyok a barátságával, nem is akar más viszonzást."
	Henry David Thoreau

Kint zuhog a hó, s mint egy hatalmas, hófehér függöny takarja el a szemed elől a kilátást. A bepárásodott ablakon látszódnak a kezed nyomai, ahogy az üveghez támaszkodsz. Kinézel, hogy láthasd a tájat, a havas utat, a jégcsapokat, amelyek az ereszről lógnak, s azt a vén, hó ruhát öltött fenyőt az ablakod előtt.

Csend van, Nyugalom. Nem mozdul semmi, mintha rajtad kívül minden belefagyott volna az időbe. Az utcai lámpák fénye egykedvűen csillog a havon. Már senki sem jár az utakon, mindenki otthon melegszik, pihen, és készül az estére, karácsony estéjére. Ajándékkal, finom, ünnepi vacsorával, egy verssel, dalokkal...

A tűnődésedből hirtelen egy semmiből odakerülő alak ránt ki. Furcsa figura; egyszerre tűnik távolinak, elérhetetlen messzeségben lévőnek, és közelinek, hisz az ablakod párkányán ül. Mintha egy másik korból, helyről jött volna. Lassan feléd fordítja a fejét, de nem tudod megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, ám ez nem is érdekel. A tekintetéből bölcsesség és nyugalom árad.
"-Eljössz velem?"- kérdezi- "Mutatni szeretnék valamit." - s kinyújtja feléd apró, fehér, áttetsző kezét.
Óvatosan, kissé vonakodva fogadod el. Ahogy hozzá érsz, érzed, hogy minden távolodni kezd, a szobád, a házatok, s lassan elveszel a magasban, s nem tudod, merre van a fenn és lenn...

...hirtelen a földön landolsz, vastag, hóborította domboldalon. Körülnézel, kísérőd után kutatva, ám helyette egy faluszéli ház ablakaiból kipislákoló, vendéghívogató fényt veszel észre. Elindulsz az irányába, de megtorpansz. Különös, túl könnyű lépkedni, nem süppedsz bele a legalább fél méter magas hóba, nem érzed a hideget sem.
"-Ne félj!"- hallod az ismerős hangot közvetlenül a hátad mögül. "Most csak te vagy itt, a tested a szobádban pihen. Senki nem láthat meg minket. Gyere, hadd mutassam meg a kedvenc karácsonyomat!" S már suhan is a hó fölött, nyomot nem hagyva az ablakhoz, hogy bekukucskáljon, belessen rajta. Utána sietsz te is, csodálatos látvány kerül a szemed elé, majd lassan beleolvadsz a falba, majd belépsz a szobába. Egy nagycsalád ül a nappaliban, a nagymama a hintaszékben, mellette egyik unokája, néhány széken felnőttek foglalnak helyet, s a földön guggol a többi gyermek. A sarokban egy valódi feldíszített fenyőfa áll, mézeskaláccsal, gyertyákkal. A szobát belengi a fenyő és fahéj illata.
Mindenki egyetlen irányba tekint, az asztalfőre, ahol az édesapa ül. Előtte egy nagy fekete Biblia, amelyből felolvas. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne az el ne vesszen, hanem örök élete legyen." /János 3;16/
"Ó, mennyire igaz.Ott voltam az első karácsonykor, amikor Isten fia emberré lett, lejött a földre...Isten igazán szereti az embereket."- teszi hozzá a kalauz a beállt csendben.
Körülnézel, a szobában nyoma sincs rohanásnak, nyugodtak az emberek, s az újra és újra elmondott karácsonyi történeten gondolkodnak. Nem sietnek sehova, nem állnak föl hirtelen, hogy a fához menjenek, s az ajándékokkal foglalatoskodjanak. Van idejük egymásra és arra, hogy megértsék a karácsony valódi üzenetét.

'Ideje indulnunk"- töri meg a gondolatmenetedet a különleges alak. "Ráérsz még elmélkedni otthon. Most a saját karácsonyod vár. Gyere!"- s már visz is vissza a saját otthonodba, a saját családodhoz...

Bocsi, hogy félbeszakítottam, de elszólítottak a géptől...íme, itt a folytatás! N, a te művedet majd akkor, ha otthon leszek...

- A Jégsárkányokon kívül még sok nemes csoport van. A Levegő-, Víz- ,Jég-, Föld és Tűzsárkányok voltak a legnépesebb csoport, de rajtuk kívül létezett még egypár.
- A mi világunkban hány sárkány van?
- Nem tudom. Nem tudom, hány sárkányt száműztek, mert azoknak kitöröljük a nevét mindenhonnan. Szóval, lehet, hogy sok millióan, de lehet, hogy csak tízen.
- Rossz lehet....
- Nem annyira, mint gondolod. Nem igazán szeretjük egymás társaságát, gyakori nálunk a háború, még a kasztokon belül is.
- Azt mondtad még a megismerkedésünkkor, hogy te...valami ördögtől születtél, nem?
Sárkányom lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.
- Azt hiszem, ez máskorra tartozik.
- Dehát azt mondtad...
- Azt mondtam, megfelelek a kérdéseidre, ha a tudásomból telik! Erre viszont nem vagyok hajlandó jelen pillanatban válaszolni!
- Okéoké. Ne húzd fel magad.
Iat csak morgott.
- Ma elbeszéltük az időt. Elmélkedj még reggelig, aztán majd következő este beszélünk. - Szétcsapta sűrűn erezett, szaggatott szárnyait, és egy hatalmas ugrással a levegőben termett, és már rohamosan távolodott tőlem.

Meglepve néztem utána. Tény és való, hogy könnyen fel tudtam idegesíteni - egy szerinte egyértelmű kérdéssel például - . De ritkán láttam ilyen vadnak. Vajon milyen titkai lehetnek? Főleg előttem, aki a lélektársa vagyok. Talán csak nem bízik bennem? 

Behunyt szemmel mélyet szippantottam a lelkembeli friss levegőből. Itt jól éreztem magam, mivel teljesen önmagam lehettem, és a környezetem is ehhez alkalmazkodott. Messze, a láthatáron egy magas fal választott el és védett a megszállástól. Az egész tájat egyetlen hatalmas erdő borította, hol ritkábban, hol sűrűbben, egy helyet kihagyva, ahol a vívást szoktam gyakorolni. A síkságból a hatalmas szikla meredt csak ki, magában rejtve sárkányom barlangját.

Azt mondják, hogy az átlagos felnőtt ember az agyának nagyon kicsi százalékát tudja csak használni, míg gyermekként az egészet. Mint az egyik tanórám alkalmával kiderült, a sárkányom tapasztalatai szerint a tanítványa - igen, előttem volt egy tanítványa, de ő meghalt - körülbelül egy év tanítás után már körülbelül a felét használta. Ez azzal magyarázható, hogy a meditáció, a mágia és a mágikus fegyver használata, egyáltalán az itt tartózkodás is hatással van a tudatra.

Csukott szemeim előtt hirtelen felvillant egy férfi képe. Húsz év körüli, fekete hajú, barna bőrű, és kék szemével keresztüllátott az embereken. Nem tudom, hogy mit jelent ez. Talán hamarosan találkozni fogok vele?

***

Megint sikerült felidegesítenie, mindössze egyetlen kérdéssel. Hogy ki volt az apám, anyám? Számít is már az? De rosszul tettem, hogy elrepültem, de nem bírtam tovább elviselni a társaságát, és ezt bizonyára már ő is érezte. Túl sokat kérdez, meg kell majd tanulnia a türelmet. Mindíg akaratlanul is felmeresztettem a karmaimat, ha az otthoni csatározásokra gondolok, vagy arra, ahogy szeretett testvérem, akivel közösen éltük túl a kölyökkort,  mennyit szenvedett a Sárkánybörtönben, csak azért, mert elmondta nekem az igazat. Én meg magamra vontam a klánok haragját, amiért megmentettem őt, de engem nem ölhettek meg. Azonban őt igen. 

Hirtelen idegen érzés kerített hatalmába. Akkor érezem ilyet, mikor utoljára egy fajtársammal találkoztam. Nem volt éppen ellenséges, de kellemesnek sem mondanám. A következő pillanatban meg is jelent a kép a tudatomban: egy Feketesárkány.

Egy edzés

  Egy fárasztó nap után azt mondják, jól esik az alvás. Az én esetemben ez sajnos nem igaz, mivel még álmaimban is küzdenem kellett. Nem mintha a sárkány nem engedte volna meg, hogy egy kicsit pihenjek. A kiképzést mindig meditálással kezdtük, és csak azután kezdődött az elméleti oktatás. A legvégére a harcművészetek és a tőrforgatás maradt, ennek következtében mindig fáradtan és nyűgösen ébredtem.

 Szóval egy kemény munkával eltöltött nap után nyomott el az ágyamban az álom. Természetesen azonnal a tisztáson fekve találtam magam. A sárkány a barlangja előtt feküdt, fejét lehajtva, mintha aludna. Közeledtemre azonban felemelte a fejét, és vérszínű szemével rám nézett.
- Kezdd el a meditációt - parancsolta, mire én lehunytam a szememet. Először mindig erősebben érzékeltem mindent, aztán csend lett, és én elmerültem magamban. Így felemésztődtek a mindennapi problémák, megszűnik az idő, megtisztul a tudat, és új erőre kap a lélekbeli test.

...húsz perc múlva...
- Egész jól haladsz, ahhoz képest, hogy ember vagy.
- Igyekszem. Bár úgy érzem, többre lennék képes.
- Többre is vagy. De ehhez még edzened kell.
- Iat?
- Igen?
- Volna pár kérdésem.
Hallgatott.
- Feltehetném őket?
- Válaszolok majd rá, ha a tudásomból telik.
- Szóval - zavartan fészkelődni kezdtem - azt vettem észre, hogy bizonyos mértékben változni kezdtem. Megmondanád, mért van ez?
Csuklós-reszelős hangot hallatott, kissé feljebb húzta a fejét.
- A velem való kapcsolat az oka. Testben és lélekben is viszonylag gyorsan meg fogsz változni.
- Ezőőő mit is takar?
- Azt nem tudom.
- Hogyhogy nem tudod?
- Úgy, hogy nem tudom megmondani, milyen leszel. Ugyanolyan képlékeny vagy, mint én, mivel azért alakulunk, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz.

Ezzel feladott egy kis gondolkozni valót. Vajon milyen ember válik majd belőlem?
- Ha jól emlékszem, más is volt, amit meg szerettél volna kérdezni.
- Igen. Tudod, olvastam az interneten, hogy a sárkányoknak is vannak fajtáik.
Iat dühödten felállt, vicsorgott. Erre nem voltam felkészülve, ezért riadtan hátráltam, hogy minél távolabb legyek tőle, ha esetleg...
- Gyere vissza! Jól tudod, hogy nem bántanálak, mivel a társam vagy!
Csöppet reszkettem, de azért közelebb mertem menni hozzá.
- Szóval, az emberek többet tudnak rólunk, mint hittem.
- Azért nem annyit...
- De éppen eleget! Hát nem mondtam meg elég világosan, hogy jobb az embereknek, ha tudatlanok!
- De, de ezért nem én vagyok a hibás!
- Mondtam én, hogy te vagy az?!
- Akkor meg mit ordibálsz velem?!
Kérdésemre kissé lecsillapodott.
- Bocsánat. Kissé elragadott a hév.
- Semmi baj. Csak ne ordíts.
- Már nem fogok.
- Akkor kérdezhetek?
- Igen.
- Milyen fajtához tartozol?
Sárkányom nagyot sóhajtott, egy darabig csendben volt, de válaszolt.
- A Jégsárkányok nemes kasztjába tartoztam egykoron, de testvérem, Dai és én hibát követtünk el. Ezért száműztek és vadsárkányok lettünk egy, a tiétekkel párhuzamos dimenzióban. Azonban a vad élet nem túlságosan tetszett nekem, mivel folyton egyedül voltam.
- És a testvéred?
- Dai? Tíz héttel a száműzetés után meghalt. Halálos fertőzést kapott A halála után nem volt társaságom.
- Sajnálom.
Rám fújta forró leheletét.

- Igazán nem kell. Szóval a halála után az Istenetek megkeresett engem, hogy tanítsam ki a kiválasztottakat démonvadászatra. Mivel egész addigi életemben volt dolgom a démonokkal, igazán nem esett nehezemre.
- Mit követett el a testvéred?
- Megtudta az eredetünket. A mi népünknek is megvan a maga teremtéstörténete, de az hazugság. Az öcsém tudta ezt, és én is tudtam, és a családom is tudta, de mindenki hallgatott, mert tudtuk, ha a vallással ellentétes eszméket kezdünk el terjeszteni, a fajtánk ellenünk fordul. De Dai megelégelte a hallgatást, és én balga módon vele tartottam. Meg is lett az eredménye.

Szívből sajnáltam, hogy száműzték a világából a sárkányomat, de örültem, hogy most itt van. És örültem, hogy én vagyok az egyik kiválasztott.
- A Jégsárkányokon kívül még sok nemes csoport van. A Levegő-, Víz- ,Jég-, Föld és Tűzsárkányok voltak a legnépesebb csoport, de rajtuk kívül létezett még egypár.

egy hónap múlva

Egy hónap múlva engedtek ki a  kórházból. Egy darabig még mankóval kellett járnom, és nem járhattam dolgozni. A sárkány csak álmaimban jött el hozzám, tanított, és képességeket adott nekem. Az lett a feladatom, hogy a lelkeket megvédjem a megszállástól, szűkség esetén visszaküldjem a démonokat a pokolra, és megvédjem a megszállott környezetét. Ezért belelátok az emberek lelkébe, egy pillantással kiismerem a természetüket a szemén keresztül. A gonosz lelkek számára érzékelhetetlenné tudom magamat tenni, hogy ne meneküljenek el. Továbbá ki tudok lépni a testemből, és teleportálni tudok dolgokat. Sokszori képzés, szenvedés és tanulás után letehettem a védelmező eskümet, amiben a szavam adtam arra, hogy képességeimhez mértem mindig megvédem az embereket, ugyanakkor létezésem érdekében eltitkolom különleges képességeimet az illetéktelenek előtt. Az eskü letétele után megkaphattam a fegyveremet, egy harminc centi hosszú, könnycsepp alakú tőrt, melyre atlantiszi rúnaírással volt a neve bevésve: Az áldozatok könnye. Szerencsére még nem kellett használnom őt....

A munkámból metróztam hazafelé-a motorom totálkáros lett-, mikor észrevettem, hogy egy csoport kb huszonöt éves férfi nagyon néz engem. Szép lassan kezdtek felém araszolni, mire én fogtam magam és leszálltam-inkább villamos-gondoltam. Azonban az alakok követtek. Növekvő félelemmel siettem a jármű felé, nekik azonban nem volt sietős. A buszon is engem néztek, mutogattak nekem és kötözködtek a többi utassal.
- Szija cicám!-mondta az egyik, majd a száját nyalogatva elindult felém. Én hátrahajoltam, és torkom szakadtából elordítottam magam.
- Menjetek a k*a anyátokba!
- Nyugi, kisanyám, nem harap a kutya!-mondta, és visszament a többihez, de továbbra is a száját nyalogatta, és kacsintgatott. Elfogott a pánik. Mit akarnak ezek tőlem?
Mikor a házamhoz közelébe ért a villamos, leszálltam. A szemem sarkából láttam, hogy ők is ugyanúgy tesznek. Én szaladni kezdtem, ők azonban ott maradtak, és nevettek rajtam.
-Szija cicám, majd meglátogatunk!-kiáltották utánam.

 Az űzött vadállat nyugodt, kiegyensúlyozott élőlény volt hozzám képest. Mikor végre becsukhattam magam mögött az ajtót, nekidőltem, és megkönnyebbülésemben elsírtam magam.
-Végre!
-Reccs!Bumm !
 Eltartott egy darabig, mire leesett, hogy valaki betörte az ablakom. Valószínűleg azok, akik zaklattak. Erre a gondolatra elfogott egy vad és meglehetősen szokatlan érzés. Első pillanatban nem is tudtam, mi az, de aztán rájöttem: harag. Ezek be akarnak törni hozzám! És még ki tudja, mit akarnak! Artikulálatlan üvöltés tört ki a torkomból.

 A világ megváltozott számomra. Egyszeriben minden sárga-fehér színben vibrált, és éreztem...éreztem, hogy a testemben nem csak én vagyok, hanem egy nálam hatalmasabb lény, aki most a háttérbe küld. Lassan megszűnt létezni a külvilág, és előjött a lelkem, az erdő, a tisztás és a barlang. Az érzelmeimet fémjelezve, most borult volt az ég. Reszkettem a ki nem adott dühtől. Illetve miket beszélek, valószínűleg a társam most adja ki belőlem.
 Halk morgás hallatszott a hátam mögül, és enyhe füstszag csapta meg az orromat. Megfordultam, és a sárkány ott állt mint egy élő kőszobor, a fejét magasra tartva, éreztem a dühöt, ami vibrált belőle, mint a tűz.

 - M...mi történt?
Hallgatott egy darabig, eleresztett egy tűzcsóvát az ég felé, majd válaszolt:-Megöltem őket.
Én elámultam.
-Mi?
Hidegen nézett rám.
-Megmondtam, hogy helyetted fogok küzdeni, ha baj van. De azt te nem mondod meg nekem, mit hogyan intézzek el.
-De mért ...?
-Mert ugyanezt megtették volna mással is, máskor, habozás nélkül, ha most sikerrel járnak.
-Aha. Szóval nem csak engem védtél, hanem mást is.
-Az elsődleges szempont te vagy, de mindkettőnknek kell másra is gondolnia.
-Értem. 
-Most pedig nyugodj meg, és menj haza.
-De...
-Igen?
-Én...én öltem meg őket. Az én testemben...
-Nem. Én voltam, a te testedben. Neked nem lehet embert ölnöd, mert nincs hozzá jogod. Képtelen vagy rá, mert úgymond "nem vinne rá a lélek".  De én...én megtehetem, hibridségem miatt. De most már menj a lakásodba, és aludj!

Találd meg a sárkányt

-Jess! Jess! Ébresztő, ne bambulj már!
- Hogy mi? - ébredtem fel Bahamákon túli álmodozásomból.
- Ha nem vetted volna észre, még van egy pár feladatod. - mondta negédesen Tom, a főnököm. Egy számítógép - programozó cég titkárnője vagyok, úgyhogy nem igazán van időm a lazsálásra. Mondjuk, rendes a főnököm, nem kell kosztümbe vágnom magamat minden reggel, egész jól fizet, de cserébe nekem a munkámra kell koncentrálnom. Persze lehet, hogy a jól dekoltált fölsőnek nagy szerepe van ebben, de hát ez mellékes.

- Azt ajánlom, Jess, dolgozz, különben nem kapsz fizut, és jöhetsz kosztümben! - mondta hőn imádott felettesem.
- Nem hiszem, mert akkor nem bámulhatnál dekoltázst, kisapám - motyogtam.
- Tessék?
- Semmi semmi!
- Keress meg!
- Höhh? Mondtál valamit, Tom?
- Nem én.
- Keress meg!
Húha, hangokat hallok? Ááá, biztos a kialvatlanság. De jó mély hangja volt a hallucinációnak. Olyan morgós, macis. Bele tudnák aludni.
- Keress meg, mert baj lesz! Nézz magadba! ( A hang kezdett kissé ingerültté válni. )
Asszem haza kéne mennem aludni egy kicsit.
- Őőő, Tom?
- Igen?
- Nem érzem jól magam. Már minden munkát elvégeztem, nem mehetnék haza?
- Addig ne lássalak, amíg az orvos nem látott. Tényleg egész délelőtt sápadt voltál. Szia.
Amint beléptem a liftbe, megint megszólalt a hang. Ezuttal már nem medveszerű, mélységes volt, hanem minthogyha harangok csengenének benne.
- Keress meg! És ne szállj motorra!
Persze, gondoltam, akkor mivel megyek mégis haza! Nem hagyom itt a mocimat!
- A te bajod lesz! - mennydörögték vissza.
- És akkor mi van? Jézusom, én most magammal beszélek, vagy mi?
- Nem! Én benned élek, de nem vagyok te! De a  te bajod lesz, ha találkozunk!
Jól van, mielőtt karanténba záratom magamat az elmegyógyintézetben is, még hazamegyek a mocimon, és alszom egyet.

Megálltam a narancs-fekete motorom mellett, felvettem a bőrdzsekimet, felpattantam a járműmre, és belevetettem magamat New York szerencsére most gyér forgatagába.
A lámpa zöldet jelzett. Nem mentem olyan gyorsan, és csak akkor láttam meg, hogy a kabrió átjött a piroson, amikor már késő volt, és a következő pillanatban elnyelt a sötétség.

Zuhantam. Mármint...nem is tudom. Olyan volt, mintha atomjaimra hullottam volna, és darabonként szippantott volna be egy fekete lyuk.  Aztán lassanként újból egységessé váltam. Éreztem a testemet, ahogy levegőt veszek, hogy a szellő simogatja az arcomat, hogy friss fű van a kezem alatt. Egy pillanat! Hisz én motort vezettem! Felpattant a szemem. Kétségkívül nem vagyok New Yorkban. Ott nincs ennyi fa, ennyi fény, és - bármennyire törekszik az ember- élet sincsen annyi, mint itt. Ráadásul, ott nincsenek sziklák és barlangok, főleg ilyen magasak nem.

Előttem egy kb húsz méter magas sziklabarlang volt. A vége a homályba veszett, és mellette egy hatalmas, kerek szikla kémlelte soha ki nem nyíló szemmel a környezetét.
- Mit keresek én itt - kérdeztem.
Morgás hallatszott. Először halkan, majd egyre hangosabban, aztán annyira hangosan, hogy az összes élőlény, ami a környéken volt, valószínűleg jó mélyre elásta magát, vagy elmenekült. A föld megremegett - a sziklafalból omlott is le egy kevés - .

Én, a kövektől félve, távolabb futottam, de megbotlottam valamiben, és elestem. S ekkor - mint egy tetőpontként - egy hatalmas ezüstszürke valami kirontott a barlangból. Látni nem lehetett teljesen, mert mozgását különös köd kísérte, s pillanatnyi csillanások vakították el az ember szemét. Aztán megállt. Gyönyörű, csillogó, ezüstfehér sárkány. Kecses teste hosszú, tüskés végű farokban végződik. Hátát fekete tarajak sora borítja, s a feje mögött meredező két hatalmas szarv szintén fekete volt. Szeme mélyvörös, rubinként szikrázik belőle az értelem. Fejét magasan felém tartotta, majd behajlítota a nyakát, hogy a szemembe nézhessen. A szájában tíz centis, tőrszerű fogak meredeztek, és dőlt belőle a szürkésfehér füst.
- Ugye megmondtam, hogy nem lesz abban köszönet, ha engem visszautasítasz!
A szája nem mozgott a gondolatait hallottam.
- A nevem Tensó Muszume Iat-Aí Pyrn.
Hebegtem valami olyasmit, hogy ez mit jelent.
- Azt jelenti, hogy az ördög lánya aki angyaltűztől született. Neked nem kell bemutatkoznod. Ismerlek téged, itt éltem benned, de sok milliárd évvel ezelőtt születtem. Ugyan nem láttam  Teremtést magát, de kikeltem már, mikor Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból. Ott voltam akkor is, mikor Káin megízlelve testvére vérét, átkozott vérszívókká tette az utódait. Ott voltam, mikor Noénak az özönvíz után új életet kellett teremtenie. Ott voltam, mikor a kis Enma Ai a pokolra jutott, mert megátkozta a faluját a halála előtt, s ott voltam, mikor a Sátán a testvéremmé fogadta őt, mert az átka fogott... Sok év bölcsessége ragadt rám, mert  apám ördög volt, anyám meg angyal, s én a két világ közé ítéltettem.

- És most hol is vagyunk?
- Benned. A lelkedben.
- És mért vagy most itt?
- Születésed óta itt vagyok, azért, mert neked sorsod van, és nekem az a feladatom, hogy rávezesselek a helyes útra.
- Hogy vezess - milyen útra?
- Az ismeretlenség útjára. Hisz egyik ember sem tudhatja meg a maga sorsát, csak a halála után. Meg kell ismerned a titkokat. Át kell törnöd az akadályokon, bármíly értelmetlenek, bármíly könnyű lenne megkerülni őket, te juss át, mert hiába vesztegetsz el az áttörésével egy kis időt, ha megkerülni sokkal rosszabb lesz. A te világod szerint most két hétig kómában vagy. Ennyi időd lesz arra, hogy egyedül meditálj. Ha szűkséged lesz útmutatásomra, álmaidban megtalálsz. Ha veszélyben érzed magad, én átveszem a hatalmat a tested felett, így űzve el ellenségeidet. a barátai leszünk egymásnak, mert egymást emeljük majd a Mennyek felé.

Halványulni kezdett. A hangja lassan elhalt, majd lassan testével együtt beleveszett az erdőbe.Hátradőltem, behunytam a szemem, és meditálni kezdtem. Hallgattam magamat, ahogy levegőt veszek;ahogy a szívem dobogva szétküldi az életet a testembe;a hangyákat a testem alatt mászkálni;a madarak énekét;a mókust,ami épp most eszi a közelben a mogyoróját; a kis őzet, ahogy az anyjáért sír;ahogy az ágak ütköznek egymással. Hallottam mindent, mert én ők voltam, és ők én voltam. Én ettem, ittam és éreztem helyettük és ők feküdtek itt helyettem. Aztán elkezdtem hallani a pittyegést.Egyre hangosabban, hangosabban. Elvesztek benne a hangok. Már nem éreztem a füvet a kezem alatt. Helyette már sírást hallottam. Valaki keservesen zokogott. Kinyitottam a szememet, és egy pillanatra elvakultam aztán valami eltakarta előlem a fényt, és éreztem, hogy valami nehéz dolog van a mellkasomon, és hogy nagyon fáj a felem, és minden tagom. Valaki(k) a fülem mellett zokogott(tak).
- Kicsim...- Anyám ennyit tudott kinyögni két zokogás között.
- Mi történt?
- Semmi komoly - mondta valószínűleg az orvos - ahhoz képest, hogy sokkal rosszabb is történhetett volna. Eltört három bordája, mindkét lába, a jobb karja, és csúnyán beverte a fejét, amitől két hétig kómában volt.

Csak mosolyogtam. Mert mi ez a baleset az univerzumhoz képest? Semmi. És semmi nem változott, mert x idő múlva ugyanúgy visszamegyek majd dolgozni, ugyanúgy ismerkedek majd, találkozom a barátaimmal. Mondom, semmi nem változott. Csak én.

Gyűlölet

Mért vagy te ilyen nagy érzés?
Szaggatsz, megtépsz, és összetörsz.
Szívemet lankasztja vérzés,
Hol az erőd csontot megtör.

Lelkemben hurrikán rombol,
Hogy a világ remegett,
Nem jön ki, hiába tombol,
Összetörte mára lelkemet.

S bár a szívem még dobog,
De összetört, megszakadt,
S nincs aki megvarrja...
S nincs aki beforrassza...