Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű a halál. Észrevétlenül ragad el, és oly békés, csendes. Csak lebegsz a semmi kellős közepén. Az élet ennél, hogy is mondjam... Sokkal nehezebb, sokkal tragikusabb. Én tudom. Tapasztaltam. Mégis, minden ember fél a haláltól. Aki azt mondja, nem, az hazudik magának és a környezetének is.
Emberi létem 18 év alatt zajlott le. Tökéletes család, tökéletes barátok. Mulandó értékek vettek körül, amik akkor nem keltették fel túlságosan az érdeklődésemet. Most már bánom ezt, de nincs mit tenni, nem tudok visszamenni az időben. És mindenek előtt, nem tudok újra ember lenni.
... Vérszínű ködben bolyongok össze - vissza, céltalanul. A köd tömörségéből egy ház alakja bontakozik ki, szép lassan, tőlem néhány lépésnyire. Az az érzésem, hogy valami megmagyarázhatatlanul hív befelé, mint a mágnes. Lassan, szinte öntudatlanul veszem a lépcsőfokokat. Az ajtót nem kellett kinyitni, résnyire nyitva volt, és mikor közvetlenül elé értem, halkan, nyikorogva kitárult. Első benyomásom az épület belsejéről az volt, hogy piros foltosra festették a falakat. Aztán láttam, hogy a padló és a szőnyeg is ugyanolyan foltos. Akkor ez nem lehetett más, mint...
- Vér... -mondtam borzadva.
A padlón négy élettelen test feküdt, két kisebb, két nagyobb. Mind a négyen hason voltak. Az egyik nagyobb testhez odamentem, és lassan a hátára fordítottam. A következő pillanatban...
- Anya!Nem halhattál meg! Nem nem nem neeeeeeeeeeem!!!!
Akkor a többi nem lehet más, mint...
- Apa! Kensie! Kelsie! Ez nem lehet!
Lerogytam a földre. Nem bírom tovább. Elég volt. Elzsibbadt az agyam. Nem tudom, mennyi idő telt el. A lépcső recsegése ébresztett fel félig öntudatlan állapotomból. Fejemet rémülten felkapom. A lépcsőn egy fekete csizmás, hosszú, vörös kabátos valaki hoz lefelé egy - a testfelépítéséből gondolva - lányt. A vörös kabátos a lány nyakához hajtja a fejét. Hosszú, szörcsögő hang hallatszik. A kabátos hosszú, hollófekete haja lágyan öleli körül mindkettejük testét. A lány feje hátracsuklik, s ugyanabban a pillanatban előtűnik egy férfi vértől csöpögő, agyaras, vicsorgásnak is beillő vigyorgó arca.
- Ez lesz a sorsod, Vicky. A társam leszel, az idők végezetéig. - szólalt meg hideg hangon a vámpír. Pillantásom az ernyedten lógó fejre esett. Azt hiszem, ekkor kezdtem el sikoltani...
Izzadtságban úszva, rémülten ültem fel az ágyamban. 'Csak egy álom, csak egy buta rémálom volt' nyugtattam magam. Ebből is látszik, nagyon jó, hogy az ember nem tudja, mi vár rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése