Rápillantottam az ébresztőórámra. Reggel nyolc óra volt. A következő pillanatban újfent szívrohamot kaptam, ugyanis a két ikertesóm - Kelsie és Kenzie - csaknem rám törte az ajtót.
- Vicki, Vicki, mi történt??? - kiáltották egyszerre.
Imádni valóak voltak.:)
- Semmi bajom, csak rosszat álmodtam, ennyi az egész. Nyugodtan menjetek, tegyétek a dolgotokat, reggelizzetek, meg mittomén.
- Mi már reggeliztünk - mondta Kelsie.
- Megetettük a tyúkokat - tette hozzá Kensie.
- Meg a nyulakat...
- Meg a lovakat...
"Bár én lennék ilyen hiperaktív. De neeeem, a szüleim sajnos engem nem tudtak jól összerakni. De ez van" - gondoltam magamban.
- Anyuék elmentek már? - kérdeztem. Persze tudtam, hogy anyuék már nincsenek itt, hiszen reggel hatkor mennek dolgozni. De hát inkább kérdezek, mint rágondolok arra az álomra.
- Hát persze!
- Akkor most én megyek reggelizni.
Feltápászkodtam, és kitámolyogtam a szobából. A lépcsőn lefelé menet borzongva tisztáztam magammal, hogy a falakat nem festi meg a vér, nincs semmi baj, anyuék dolgoznak, a tesómék fent vannak a szobájukban. A konyhában csináltam magamnak egy kis kaját - közben lassan körvonalazódott bennem egy álom-elfelejtési terv - mire végeztem a reggelivel, már meg is született az elhatározás. Gyorsan felöltöztem és megmosakodtam, szóltam az ikreknek, hogy megyek, és délig ne várjanak, és már siettem is az istállók felé.
A hosszú épület mellé egy fekete Yamaha motor volt nekitámasztva - az apámé-. Én még sajnos nem vezethetem, de apu megígérte, hogy hamarosan megtanít.
Kedvenc lovam, Álom, egy andalúz ló volt, gyönyörű, barátságos és viszonylag könnyen kezelhető. Azt terveztem, hogy ma vele, illetve a társaival foglalom el magamat. Mikor Álom boxa elé értem, a ló vidáman bólogatva fogadott. Mikor hozzáléptem, hogy megvakargassam az orrát, rémülten felnyihogott, falig hátrált és felágaskodott. Vagy fél órán át kellett nyugtatgatnom, mire úgy-ahogy megint nyugodt lett. "Hát ez nem igaz! Ennyire félnék?! De hát az csak egy buta álom volt! Vámpírok nem léteznek!" Ezzel le is zártam a vitámat magammal.
Annyira elfeledkeztem az időről, hogy éppen elkezdtek ebédelni, mikor beestem, fáradtan, piszkosan és mindenek előtt büdösen. Gyorsan megmostam a kezemet és az arcomat és csak aztán mentem az asztalhoz.
- Na, hogy ment ma Álomnak, Vicki? - kérdezte anyám.
- Ahogy szokott, anya. Ő nem szokott hibázni. És én sem.
Ebéd után gyorsan beszaladtam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Gyorsan letussoltam, átöltöztem, lefeküdtem az ágyra, és felhívtam Susant, a legjobb barátnőmet. Már vagy tíz perce beszélgettünk, mikor a szemem véletlenül az ablakra tévedt.
Láttam, hogy pár idegen közeledik az úton. Elbúcsúztam hát Susantól, és lementem, hogy üdvözöljem a vendégeket.Ahogy közelebb értek, látni lehetett, hogy valami nagyon nem kóser velük. Bőrük szürke volt, a szemük mélyen ülő, fénytelen és furcsa, nyöszörgő, bőgő hangot adtak és lassan, dülöngélve jártak, mint a részegek. Voltak vagy tíz - tizenketten biztosan.
A húgaimat és a szüleimet mintha hipnotizálták volna, meredt tekintettel néztek az idegenekre. Lassanként azért ideértek ők is.Veszélyben éreztem magam. Legszívesebben menekültem volna, vagy elbújtam volna, vagy nem tudom. Anyám lelépett a lépcsőn, majd hangosan megszólalt.
- Jó napot, a nevem Mrs...
Nem volt ideje tovább mondani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése