Egy vámpír visszaemlékezése 3. rész

A legközelebb álló idegen belemélyesztette a felé nyújtott kézbe a fogát, és ugyanezzel a lendülettel anyámat a szemközti falhoz lökte - vagy vágta, amilyen erővel odacsapta a falhoz. Vékony vércsík csorgott le sebes folyású patakként a falra. A többiekkel is hasonlóképpen bánhattak el. 

Az ösztöneim vezettek. Teljesen sokkot kaptam, érzéketlenné tett az állati rettegés. Arra eszméltem, hogy a szobám egyik sarkában kuksolva várom a halált. Csillapíthatatlanul zokogtam. "Ilyen nincs, ilyen nincs, nem létezik, nem lehet, ez is csak egy rémálom." De nem ébredtem fel. Nem álom volt. Minden úgy történt, ahogy láttam.

Hirtelen dörrenés  rázta meg a levegőt. Aztán még egy és még egy. Valahonnan beszédet is hallottam. De nem érdekelt. Semmi nem érdekelt. Azt kívántam, bár haltam volna meg ott lent. Legalább bosszút állhatnék azokon a nyomorultakon!

Kivágódott az ajtó. Gondoltam, most végem, megtaláltak, meg fogok halni. Az ajtóban azonban nem a várt zombiszerű izék voltak, hanem egy furcsán ismerős alak. Mintha találkoztunk volna már valahol. Fekete hajzuhataga mögött csak úgy világított világos bőre, vörös szeme úgy égett, mint a parázs. Kezeiben két pisztoly - egy fekete és egy fehér - . Arcán ördögi mosoly ült, kilátszott az összes agyara. Csak nem egy...
- Eltaláltad, kislány. A nevem Alucard és a Hellsing Szervezet vámpírja vagyok.
Biztos csak képzelődöm. Hisz ki sem mondtam egy szót se..
- Nem kell kimondanod semmit ahhoz, hogy halljalak. Most pedig hallgass egy kicsit.
Felemelte a kabátja gallérját, és megszólalt.
- Hellsing, itt Alucard. A célpontot kiiktattam. Túlélők száma: egy. Mi legyen vele?
Nem értettem, mit recsegnek vissza, annyit azonban felfogtam nagyjából, hogy a sorsom felett döntenek.
- Nos... - kezdte a vámpír - kislány, a Hellsing vezetője rád bízta a döntést. A szolgálatomba állsz, vagy öljelek meg? Annyit mondhatok, hogy semmiképp nem maradhatsz ember, mert a Hellsingnek nincs nagy szűksége rájuk - nem megbízhatóak - viszont a vámpírokat a saját fajtája tudja a leghatékonyabban irtani.
- É...én...nem is tudom, mit mondjak....olyan...olyan furcsa ez az egész nekem.
- Elég egy igen, vagy nem.
- I...igen. Meg akarom bosszulni a családom halálát!
- Nos, kislány, arra bőven lesz lehetőséged. -mondta, majd a karjaiba kapott. A fejemben felrémlett valami. Egy álom...de már az is távolinak tűnt. Alucard lassan elindult velem.
- Ma rólad álmodtam. - suttogtam.
A vámpír csak egy morgással felelt. Lassan a nyakam felé hajtotta a fejét.
- Ez fájni fog, de nem tart majd sokáig, ígérem.
Azzal belém harapott. Eleinte nagyon fájt, aztán lassan eltompultak az érzékeim. A sötétség oly puhán fogadott magába, mintha már rég rám várt volna. Még egyetlen egy emlék, egy elhalló sikoly szállt utánam. Aztán végleg semmi sem maradt.

Hát így lettem én, Vicki, a vámpír. Furcsa egybeesés, hogy a Alucard másik volt tanítványát is ugyanígy hívták. Ugyan ő már egy teljes értékű vámpír, mégis a Szervezet szolgálatában maradt. Mióta átváltoztam sok-sok év eltelt. Sok ghoult és vámpírt öltünk meg. Számtalan Hellsing vezető halt már meg az évek során. Csak mi maradtunk úgy, ahogy vagyunk, az időbe fagyva, változatlanul. Ő. Alucard. És én. Vicki