Gondoltam, most kell egy kis eredeti friss, nem tudom, mennyi lesz, mert most pattan ki, ezért lehet, hogy nem is lesz a legjobb.
Éjjel van, a vörös hold lustán ragyog egy kósza felhő mögül. Gyönyörűsége majdnem elveszi a figyelmemet az alanyomról. Már éjjelek óta figyelem őt, nem tudom, miért, de vonz valami, valami megnevezhetetlen, hozzá, csakis hozzá. Első éjjel majdnem betörtem hozzá,majdnem megöltem, de mikor hozzá értem, hirtelen kicsit megmoccant. Nem sokat, éppen csak annyira, hogy a torka szabad prédát nyújtson nekem, és telt szája résnyire kinyílt, bágyadtan rezdült, mintha suttogna valamit: David.
A nevem. Ez annyira megdöbbentett, hogy hirtelen mozdulni sem tudtam. Aztán összerándult, mintha bántanák, mintha félne. Nem akartam, hogy féljen. Meg akartam védeni. Nem tudom, hogy ez a földi halandó mit váltott ki belőlem, de úgy éreztem, hogy ez a nő kell nekem.
És bántani akarják. Üldözik őt, pedig nem tett semmi rosszat, csak rosszkor volt rossz helyen. Még aznap este elkezdtem figyelni őt, olyan távol, hogy senki ne láthasson meg a házból, de én kényelmesen rálássak mindenre. A lakhelyemet is oda helyeztem át-úgyis századok óta ide-oda vándorlok. Nézem, ahogy nyugtalanul forgolódik, álmában leveti magáról a takarót,és én vágyón legeltethetem szememet bájain. Néha felébred, s nyugtalanul pillant körbe, mintha tudná, hogy valaki figyeli.
Most azonban nyugodtan alszik. Sötétbarna haja szétterül a párnán, a kezei a párna alatt nyugszanak. Sűrű szempillája néha meg-megrebben, ahogy álmodik. Lassan talán közelebb merészkedhetek-de csak lassan. Egy ág sem roppant könnyű lépteim súlya alatt. Lenge szél fúj a fák közt, moha, állatok, fák és növények szagát hozva. És valami másét is. Valami, ami számomra veszélyes, de nem törődök vele. Van még időm.
Ő is lassan ébredezni kezd. Légzése és szívverése kicsit felgyorsult, egy leheletnyit, épp csak észrevehető ritmusváltásban. A szempillája már nem mozog. Lassan a körülöttem lévő erdő is felébred. Egy korán kelő mókus már fürgén ropogtatja a reggelijét. Énekelni kezdett egy kismadár. Farkasüvöltés hallatszott a távolból. Szinte minden élőlény megkönnyebbüléssel köszöntötte a hajnalt. Csak én nem.
Eddig sem szerettem ezt a napszakot-ilyenkor kell mindig visszavonulnom -, de mostanában különösen gyötrelmes, ha nem tudok vigyázni rá. Ha nem láthatom. Egyetlen ajándék van csak ebben a pillanatban: Hogy láthatom, ahogy jövőbeli kedvesem arcára a nap ráfesti hajnalpírját.
